Anyu és búcsúzás

Még adós vagyok Nektek az utolsó bejegyzéssel. Bár már egy hónapja itthon vagyok, még nem volt annyi időm, hogy kényelmesen leüljek, végig gondoljam és megírjam, mert mindig menni kellett valahova, vagy csinálni kellett valamit, de most igyekszem bepótolni.
Ott hagytam abba, hogy a lefolyó meg lett csinálva, viszont egyre közeledett az idő, amikor elmegy a család egy hétre Velencébe, szóval többször is meg lettem kérve - mintha magamtól amúgy nem csinálnám -, hogy mindent azonnal mossak ki, hogy amikor eljön a pakolás ideje minden tiszta legyen. Szerencsére nekem magából a folyamatból nem kellett kivennem a részem, mivel természetesen indulás előtti éjjel kezdtek hozzá egyáltalán, én meg akkor már aludtam. Csütörtökön (május 23.) átjött a nagyi, mert pénteken hajnali 3-ra tervezték az indulást. Ehhez képest csütörtök este 9-kor még üresek voltak a bőröndök. Mikorra pénteken felébredtem, addigra pedig az összes létező ruhásszekrény lett kiürítve, nem hiszitek el, de így van. Persze rögtön az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha hazajönnek azzal a temérdek koszos ruhával vasárnap este, úgy, hogy másnapra ugye már kéne tiszta... De nem sokat törpenghettem rajta, mert a fölszintre érve megtaláltam a teendők listáját is arra a hétre, csak hogy megdolgozzak a fizumért. Csak egy pár dolgot említenék róla a komplett tavaszi nagytakarításon kívül, a kedvencem a konyha kitakarítása volt (ami tartalmazta a falak lemosását - ami nem csak egy gyors áttörlés, úgy kell levakarni, a többéves kajamaradékokat - , a hűtő teljes kipucolását, az összes szekrény kipakolását, kimosását, és rendszerezve visszapakolását, és persze, ha már úgyis lemosod a pultot, akkor az elektromos kütyüket - amikből a felét sem használják - sem akarod koszosan visszarakni, stb), de szerettem a "rakd rendbe a cipőket" pontot, meg az "ellenőrizd egyesével az összes dvd-t és játékot, hogy van-e a tartóban valami, és az van-e benne, ami rá van írva, és ha nem, akkor keresd meg a beleillő cd-t vagy a ráillő tokot a házban" tételt is. És ráadásul uyge nem is az volt, hogy egyedül vagyok, van rá több, mint egy hetem, hogy mindent megcsináljak, mert anyu jött 5 napra. Ehhez képest egyébként egészen jól sikerült a dolog, persze anyu is segített, akinek ezúton is köszönöm, mire hazajöttek, két tétel kivételével (könyvespolcok letakarítása és rendberakása, és portalanítás) minden készen volt. :)
Szóval pénteken kénytelen-kelletlen nekiláttam, de nem sokra jutottam. Szombat reggel felültem a buszra, és elmentem anyu elé Londonba. Sajnos Robin akkor nem dolgozott, így nem tudtak találkozni. Hazajöttünk, megmutogattam a házat, és elmentünk egy nagyot sétálni a faluba. Vasárnap megebédeltünk a pubban, persze csirke tikka masalát, csak hogy India se maradjon ki az angliai élményből, aztán sikeresen lekéstük a buszt, amivel Folkestoneba akartunk menni, a következő pedig nagyon sokára jött volna, ezért inkább otthon maradtunk krikett Indiai Premier Liga döntőt nézni a tévében, miközben én elkezdtem csinálni a dvd-s pontot a listáról... A 3 órás krikett meccs is kevés volt arra, hogy végezzek, addig jutottam, hogy átnéztem az összes tartót, és a földre pakoltam a filmeket korhatár szerint csoportosítva. A videojátékokat is átnéztem, azokat lejátszó szerint külön kupacokba. Íme az eredmény:

Másnap, mikor szép sorban visszapakoltam őket, nem bírtam ki, hogy meg ne számoljam... 14 Xbox, 19 Nintendo, 38 Wii játék, és 674 db DVD. Nem mondok semmit, mindenki vonja le a következtetést a szülő-gyerek kapcsolatról ennek fényében!
Hétfőn elmentünk Folkestoneba, megnéztük a tengerpartot, sétáltunk a városban, beültünk a mekibe kajálni, aztán az utolsó busszal hazamentünk, ami, munkaszüneti nap révén, fél 7-kor indult, pedig még maradtunk volna, nagyon szép idő volt. Készültek képek is, ezekből párat megmutatok.

Keddre volt tervezve a londoni kiruccanás. Az első létező busszal mentünk, 11-re voltunk Londonban, és rögtön megcéloztuk a metrót, hogy eljussunk a Madame Tussaud's panoptikumba. Jól is tettünk, mert mire odaértünk már kilóméteres sor állt végig az utcán, persze nekünk a leghosszabba kellett állni, mert nem foglaltunk jegyet előre, ráadásul elkezdett esni az eső. Két óra múlva értünk el a bejárathoz, ahol én naivan azt hittem, hogy akkor már nincs messze a pénztár, mindjárt bent vagyunk, de nem így lett. Az épületen belül is még volt egy pár kanyar, meg újabb folyosó, meg lépcső. Közben még a jegyek árusításával is leálltak egy időre, mert túl nagy volt a tömeg bent, nem engedhettek be több embert. Az épületben is eltöltöttünk két órát, mire egyáltalán a pénztárhoz eljutottunk. Addigra már azon aggódtunk, hogy úgy kell majd átrohanni a kiállításon, hogy elérjük a buszunkat, de feladni már nem lett volna értelme. Végül megvettük a jegyeket, a kuponomnak hála féláron, és bementünk. Őszintén bevallom, nekem csalódás volt. Valahogy sokkal többet vártam, egy-két figurához volt csak valami környezet is kialakítva, a többi csak ott állt a teremben, vagy egy oszlop mellett, az emberek ide-oda lökdösték őket, némelyik majdnem fel is borult, ahogy nyomultak el mellette. Sietnünk kellett, de azért egy pár kép így is készült, a kedvenceimet fel is rakom.

                                                            Hritik Roshan (indiai színész)

                                                                     George Clooney

                                                                       Robin Williams

                                                    Sachin Tendulkar (indiai krikett legenda)

                                                                        Rafael Nadal

                                                                       Harry herceg

                                                      és természetesen Mahatma Ghandiji

Az egyik teremben volt egy történelmi kisvasút, a kocsik angol taxihoz hasonlítottak, szólt az idegenvezetés a fülünkbe, és az út végén fényképet is csináltak, amit utána a kijáratnál meg lehetett venni különböző formákban, mint pl kulcstartó, hűtőmágnes stb. Egészen jó kép lett, úgyhogy vettünk is belőle hűtőmágnest, meg a fényképet magát nagy méretben, és kifizettem 2 fontot azért, hogy le is tölthessem a honlapjukról, így ti is láthatjátok:

Azt terveztük, hogy a panoptikum után megnézzünk a Buckingham palotát, meg sétálunk egyet a folyóparton a parlamentnél, esetleg még a London Eye-ra is felülünk, de csak arra maradt időnk, hogy visszamenjünk metróval a Victoriára és felszálljunk a buszra. Samosából azért minden alkalommal bevásároltunk, amikor ott jártunk.. :) Canterburyben egy órát várni kellett a buszra, ezért beültünk a mekibe melegedni, benyomtunk egy forrócsokit is, hogy ne fagyjunk szét teljesen.
Szerdán reggel bementünk Reenához a postára, mert be akartam őket mutatni egymásnak. Kicsit beszélgettünk hárman, aztán mi anyuval bementünk Canterburybe. Ott töltöttük a napot, nézelődtünk, vásárolgattunk.
Csütörtökön aztán irány London megint, anyu ment haza, én meg elkísértem a Victoriáig. A maradék pár nap azzal telt, hogy még amit tudtam, megcsináltam a listáról. A család vasárnap este jött haza, teljesen be voltam parázva a hazahozott koszos ruha mennyiségétől, meg a rám váró munkától, de amikor hazaértek, Kerem mondott egy mondatot, amit soha életemben nem fogok elfelejteni: "A fele már ki van mosva." Esküszöm nektek, hallani ezt a mondatot ott tartózkodásom legszebb pillanata volt. Abban a percben legszívesebben Kerem nyakába ugrottam volna örömömben. :) Így már nem is volt olyan szörnyű a következő hét.
Szombaton dolgoztam, Tarikot kellett vinni karatéra, reggel 10-re és délután 3-ra, a kettő közötti időt a Kidz Planetben töltöttük, ott is ebédeltünk, de Lara persze végig halálosan unatkozott, karate alatt úgyse lehetett mit csinálni, és neki már a Kidz Planet is gyerekes. Jobb híján rajzversenyt tartottunk, ő megmondta, milyen állatot kell rajzolni, és utána összehasonlítottuk, és előástam emlékeimből azokat a játékokat, amiket mi általánosban játszottunk mindig. A "Ki? Kivel? Hol? Hogyan? Mit csinál?" tetszett neki, azt játszottuk egy darabig, és jókat nevettünk az eredményeken, a Torpedót megpróbáltam ugyan elmagyarázni, de nem igazán jött át neki, az első sikertelen játék után annyiban hagytuk, az "Ország, Város..."-t viszont egyenesen imádta, onnantól kezdve azt kellett játszani végig. A nyerési esélyek nagyjából kiegyenlítettek voltak, mivel én mindenből többet tudtam, csak nem angolul... :-D A lényeg, hogy sikerült értelmesen, és hasznosan eltöltetnem vele az időt, büszke is voltam magamra. :)
Vasárnap elmentünk moziba mindannyian, aztán megvacsoráztunk a Pizza Hutban, ez volt számomra a búcsúajándék, az utolsó hétvége, amit velük töltöttem.
Bár csak szombaton jöttem haza, előtte hétfőre már minden össze volt pakolva, kivéve azok a ruhák, amiket még a héten hordani akartam. Robin még eljött meglátogatni utoljára, hozott egy doboz indiai édességet nekem, aznap délután 5-kor Greta már otthon volt, hogy én elmehessek. Elbúcsúztam Reenától is, tőle is kaptam pár apróságot, egy indiai kendőt, egy karkötőt, meg néhány csomag bindit (a matrica változata annak a piros pöttynek, vagy díszítésnek, ami az indiai nők homlokán van), és csináltunk egy közös képet emlékül.

Szombat reggel, mielőtt elindultunk volna a reptérre, még a gyerekektől is kaptam ajándékot, egy Londonos faliórát, meg parfümöt, és hármunkról is készült közös fotó, amit eddig hiányoltam is.

Tarik utána vagy 10 percig csüngött a nyakamban, nem akart elengedni, Lara meg húzta el tőlem, hogy ő is megölelhessen, de addigra már indulni kellett.
Korán kiraktak Gatwicken, a gépem csak délután fél 5-kor ment, de nekik oda kellett érni Brightonba délre, úgyhogy kénytelen voltam lecsücsülni az előtérben, még a becsekkolásig is hátra volt pár óra. Szerencsére nem sokáig voltam egyedül, leült mellém egy srác, és hamarosan elkezdtünk beszélgetni. Riconak hívták, szicíliai volt, éppen haza készült, de ő is korán jött ki a reptérre, hogy biztosan elérje a gépet. A fennmaradó időt együtt töltöttük, vettünk inni az egyik pékségnél, én ettem egy muffint is, ő meg ragaszkodott hozzá, hogy fizeti az én részemet is, nem tudtam lebeszélni. Együtt adtuk fel a csomagokat és mentünk át az ellenőrzésen. A terminálon beültünk egy normális étterembe enni, mivel a gépen ugye nem adnak kaját. Részemről BBQ csirkés pizza és almalé, és megint nem hagyta, hogy fizessek, még a saját részemet se, pedig el akartam költeni azt a kb 15 db egy- és kétfontosomat, ami miatt nem bírtam becsukni a pénztárcám. Már elő is vettem a pénzt, ki is számolta, de ő kártyával fizetett. Mondtam, hogy akkor rakja el legalább az én részem árát, de nem volt hajlandó, úgyhogy ráhagytam. :) Megbeszéltük, hogy majd megyünk egymáshoz nyaralni, én Szicíliába, ő meg Budapestre, aztán én felszálltam a gépemre, az övé 20 perccel később indult.
Olyan fáradt voltam, hogy elaludtam, arra se keltem fel, ahogy a pilóta letette a gépet Ferihegyen. Vagy ő volt iszonyat ügyes, vagy én aludtam nagyon mélyen, nem tudom, de kicsit csalódott voltam, mert elmaradt az az izgatott várakozás, amit érzek, amikor leereszkedünk a felhők alá Magyarország fölött, aztán meglátom Budapestet, és végül megérkezünk a reptérre, de sebaj. Ettől függetlenül is boldog voltam, hogy itthon lehetek.
A hazaérkezésem után még vagy két hétig úgy éreztem, mintha csak nyaralni jöttem volna haza, és majd mennem kellene vissza, most pedig már olyan, mintha sose lettem volna Angliában. Csak a fényképek, és a kapcsolat tartás Reenával, Robinnal és Gretáékkal bizonyítja, hogy tényleg megtörtént. Egyébként Kerem kapott állást Törökországban, nyár végén költöznek ki mindannyian, és meghívtak engem jövő nyárra 2 hétre nyaralni, Reena meg Robin is mondta, hogy majd mehetek hozzájuk, úgyhogy a történet itt még korántsem ért véget... ;)

Robin, Hus és Rafa Nadal..

Gondolom, mindenki epekedve várta már a folytatást, hogy kiderüljön, mi lett a titokzatos levélíróval. :)
Szóval miután elküldtem neki az első üzit a dátummal, visszaírt, és elkezdtünk sms-ezni, ami részemről úgy nézett ki, hogy fél óránként kirohantam a kisbolthoz, ácsorogtam ott 10 percet, aztán visszarohantam a lakásba... Ugyanis, mint tudjuk, a házban a mobiltelefonok használhatatlanok, mert nincs térerő, a bolt előtt viszont van (nem sok). Ezért ha írni akarok, vagy meg akarom kapni a választ, akkor ki kell mennem oda. Kb az ötödik ilyen "kirohanásom" után kezdtem elég hülyén érezni magam, ezért javasoltam Robinnak, hogy inkább email-ben folytassuk az ismerkedést, mert azt a házban is meg tudom nézni, és még pénzbe se kerül.
A korát nagyjából jól tippeltem, 32 éves, de nem indiai, soha nem is járt Indiában. Bangladesből jött Angliába.
Kérdeztem tőle, hogy miért pont engem szúrt ki a kb 10 ezer emberből, akik naponta megfordulnak a Victorián, azt mondta, nem tudja, csak érezte, hogy valahogy fel kell vennie velem a kapcsolatot. :)
Teljesen le volt nyűgözve attól, hogy engem mennyire érdekel India, azt mondta, még sosem találkozott ilyen emberrel... (Mintha ezt már hallottam volna Franciscotól.. :))
Nagyon szimpatikus srác egyébként, a korkülönbség fel sem tűnik, pedig egy kicsit tartottam tőle az elején. Még mindig az ismerkedési fázisban vagyunk, nem akarok jósolgatni, úgyhogy egyelőre hagyjuk is ennyiben a dolgot.. :)

A koncert utáni hétvégén elmentünk Franciscoval Folkestoneba teniszütőket venni, most, hogy végre megjött a jóidő - ami kb azt jelenti, hogy nem esik, néha még a nap is kisüt, és a hőmérséklet nem megy 10 fok alá.. Vettünk labdákat is, és lementünk megnézni a tengerpartot, ami kb ötször gyorsabban meg lett volna, ha a sziklák tetején kapásból a másik irányba indulunk a lejáratot keresni, és akkor talán nem is fagytunk volna össze a minket burkoló ruhadarabokkal.
Vasárnap aztán felavattunk az új ütőinket meg labdákat, szerencsére sütött a nap, aminek köszönhetően jól le is égtem, mivel csak teniszszoknya meg ujjatlan volt rajtam.

Mikor még csak beszélgettünk arról, hogy majd együtt fogunk teniszezni, nagyon magabiztos voltam, mert Fran azt mondta, hogy ő nem tud jól... Aha. Az első meccset simán nyerte 6:4, 6:1, 6:1-re.
A második még nagyobb alázás volt, 6:0, 6:2, 6:1, a harmadikat már el se merem mondani...
Keztem úgy érezni magam, mintha Szávai Ágnes játszana Rafael Nadal ellen: néha sikerül 5 ütést meghaladó labdameneteket játszani, néha vannak nagyon szép pontok az én oldalamról is, de az ő gyilkos, 300 km/órás szervái, meg az én kettős hibáim együtt nem alkotnak szerencsés kombinációt, és csak egy csöppet nyilvánvaló, hogy ki fog nyerni. Nadal ellen egy Szávainak, valljuk be, esélye sincs... :)
Nagyon jó egyébként néha kimozdulni, és mozogni valamit, nem érdekel, ha vesztek, az a másfél óra rohangálás a szabadban nagyon nagy segítség, levezeti a feszültségem, sokkal fittebbnek és egészségesebbnek érzem magam, és az általános hangulatom is lényegesen javult, bár ez részben a nem-spórolásnak is köszönhető.. :)
Most viszont már másfél hete nem játszottunk, ugyanis az utolsó alkalommal, ahogy próbáltam a pályán hátrafele lépni, hogy elérjem a labdát, hatalmasat estem hanyatt, a fejem úgy pattant vissza a pályáról, mint egy gumilabda, az volt a mázlim, hogy copfban volt a hajam, és az lényegesen tompította az ütést.. Utána egész nap fájt a fejem, el is küldtek 6 órakor aludni, de Greta mondta, hogy ha rosszul vagyok, azonnal szóljak, és megyünk a kórházba. Szerencsére erre nem került sor, másnap szombat volt, vagyis nem kellett dolgoznom, tudtam pihenni, ami nem is volt baj, mert olyan izomláz volt a nyakamban az ütés miatt, hogy meg se bírtam mozdítani a fejem egész nap, de legalább a fejfájás elmúlt. A könyökömet úgy beütöttem, hogy miután a szivárvány minden színében pompázott már, mostanra múlt el teljesen a nyoma. Azon gondolkoztam, hogy melyik a jobb, a salak pálya, vagy ez a kemény borítású. Ezen lényegesen gyorsabb a játék, mint a salakon, amit eddig megszoktam, de ha esésről van szó, a salak horzsol, ami először jobban fáj, de talán hamarabb elmúlik, ez viszont nagyot üt, és utána még hetekig kínoz..
Sebaj, ez is megvolt, végül is nem igazi sportoló az, aki egyszer sem sérül meg... :)
Mára terveztünk, azóta először, hogy játszunk egy kicsit, még nem tudom, mi lesz belőle.

Van egy szomorú hírem. Hus, a kutya meghalt. Írtam az előző bejegyzésben, hogy már nagyon rozoga, iszonyatosan szenvedett a lábával, a gyógyszerektől meg bekábult, mint egy drogos, folyton sírt, föl se tudott kelni a padlóról, pepisilt a lakásba, meg ilyenek, úgy volt, hogy megműtik azután, hogy Gretáék visszajönnek Velencéből. Kérdeztem tőle, hogy mi van, ha a kutya meghal, amikor ők nincsenek itt, mit csináljunk vele. Azt mondta, erről szó sincs, Hus nem haldoklik, csak fájdalmai vannak, nem lesz semmi gond... Hát lett.
Múlthét kedd délután már képtelen voltam neki beadni a gyógyszereket, nem volta hajlandó megenni. Próbáltam sonkával, aztán másmilyen sonkával, hátha azt a fajtát már megjegyezte, hogy mindig gyógyszer van benne. Semmi. Gyanítottam, hogy valami nincs rendben, de biztos csak akkor lettem, amikor bevetettem az adu ászt, a tonhalat, de azt se volt hajlandó megenni, még gyógyszer nélkül se. Akkor már tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Folyamatosan sírt, de nem tudtam, mit csináljak vele. Kerem Németországban, Greta dolgozik, egyedül vagyok a gyerekekkel, tehetetlennek éreztem magam, és kétségbe voltam esve.
Greta este 7 körül ért haza, rögtön elmondtam neki, hogy mi a helyzet, ő gyorsan beadta Husnak a gyógyszereket, aztán még a szomszéd is átjött megnézni, hogy mi a helyzet, vagy tud-e segíteni. Este 11-kor Greta felkeltett, hoyg segítsek neki kivinni Hust az utcára pisilni, mert ő egyedül meg se bírja mozdítani, Hus meg nem bír lábra állni. Félig vonszolva, félig cipelve valahogy sikerült kivinnünk, de persze nem pisilt. Utána mág a szobámból egyszer kétszer hallottam őt sírni, Greta vele aludt a földszinten a kempingágyon, de reggelre már nem élt. :( Hogy őszinte legyek, akkor már napok óta azért imádkoztam, hogy legyen vége, mert nem bírtam nézni, hogy mennyire szenved és én nem tehetek semmit. Reggel, suli előtt a gyerekek is odakuporodtak köré, Kerem mondta a muszlim imát Skype-on, a kicsik és Greta pedig ismételték. Tarik utána még vagy 4 napig sírt, kb mostanra nyugodott meg.

Nyugodj békében, Hus!

Na de hogy ne ilyen szomorúan zárjam a bejegyzést, van egy jó hírem is. Képzeljétek, a konyhában a lefolyó meg lett csinálva, így a mosogató gép is működik, ami pedig azt jelenti, hogy mostantól ismét minden lekiismeret furdalás nélkül használhatnak naponta nyolcvanezer bögrét! (Bár lekiismeret furdalásuk eddig se volt...) :-D

Reena, Shreya és Robin

Újra itt, egy szuperjó, de rövid húsvéti és szülinapi otthonlét után, bár a szülinapi jelzőt akár ki is hagyhatnám, mivel ünneplésre nem nagyon volti idő a sok program mellett, de sebaj, ez a legkevesebb. Viszont nagyon nem akartam visszajönni. Karácsony után se, de akkor valahogy nem tűnt ennyire szívásnak. Azt már meg sem említem, hogy mi fogadott itt, amikor megérkeztem, maradjunk annyiban, hogy egy kiskanalat se vettem elő egész hétvégén, inkább a faluban kajáltam, nehogy azt mondhassák, hogy miattam van az, ami van... Az meg már teljesen természetes, hogy a dacosságomnak megint én ittam meg a levét, mert hétfőre megint akkora mennyiségű munka gyűlt össze, hogy a hét végére végeztem az összessel. De Francisco hétfőn megnyugtatott, hogy ez nem csak az én családomban megy így, mindenhol úgy gondolják, hogy minek csinálni bármit is, az au-pair úgyis megcsinálja, ha visszajön. Ha legalább azt mondhatnám, hogy annyira jól elvoltak a gyerekekkel, hogy nem vették a fáradságot, hogy felporszívózzanak... De, mint tudjuk, náluk a gyerek csak egy kötelező kellék a családban, mint a kutya, csak meg kell etetni, és kész. De elég a nyavalygásból, nem erről akarok írni.
Nem tudom, említettem-e korábban, hogy a faluban, a kocsmában működő postaasztalnál egy indiai nő dolgozik... :) Már előbb is gyanús volt, a barna bőr, fekete haj és orrpiercing miatt, de akkor beszélgettünk el  először hosszabban, mikor szeptember óta már kb a harmadik levelet postáztam Indiába, és megkérdezte, hogy hogyan kapcsolódom én Indiához. Kapásból egy órát eldumcsiztunk, és onnantól kezdve, ha volt egy kis szabadidőm, bementem hozzá. Két hete megadta az e-mail címét, meg a nevét - Reenának hívják -, hogy keressem meg facebookon és jelöljem be, amit persze meg is tettem.
A buszjegyeket egy ideje, valamilyen okból kifolyólag, nem tudom a neten megvenni, úgyhogy azon a hétvégén muszáj volt elmennem Canterburybe, hogy a buszpályaudvaron vegyem meg őket, majd később kiderül, hogy mire. :-P Írtam Reenának, mert láttam a profilján, hogy Canterburyben lakik, kérdeztem, hogy ha úgyis ott leszek, nem akar-e velem találkozni, csak beülni valahova egy kicsit beszélgetni. Azt mondta, oké. Szombat reggel felkeltem, szépen felöltöztem az új farmeromba, új pólómba, és felvettem az új magassarkúmat, az új dzsekimet, meg az új napszemcsimet, és elmentem, hogy Canterburyben töltsem a napot, amit ezelőtt soha nem csináltam, mindig csak átutazóban jártam ott. Az első dolgom volt, hogy megvegyem a szükséges buszjegyeket, persze dupla áron, mintha neten vettem volna, de mindegy, gyorsan bevásároltam a piperecuccokat, amikre szükségem volt (sampon, fogkrém, ilyesmik), aztán irány a sétálóutca.
Be kell vallanom, hatalmas idióta vagyok, hogy eddig nem mentem így sehova, csak lógni egész nap. Szikrázó napsütés volt, és kb 5 perc alatt sikerült eltévednem a sétálóutcák közt, de nem izgatott, csak mentem és nézegettem a kirakatokat. Egy idő után elértem a belváros végére, átmentem egy hídon, és leültem egy kis beugróban egy padra süttetni az arcom, mellettem egy indiai srác, de sajna zenét hallgatott. :-)
Mikor közeledett az idő, hogy találkozzam Reenával, elindultam vissza, és persze útközben megtaláltam azt a boltot, amit nem akartam megtalálni: a szuvenírshopot. :-D Gyorsan körülnéztem, aztán meg kellett erőszakolnom magam, hogy kimenjek a boltból, ugyanis az első heti fizum majdnem teljesen elment a buszjegyekre meg a bevásárlásra, nem engedhettem meg magamnak, hogy elcsábuljak, mert az ciki lett volna, ha nem tudok fizetni a kávézóban. De megjegyeztem, hogy hol van a bolt, és találtam egy helyes kis indiai éttermet is, amit majd mindenképp meglátogatok egyszer. Szóval találkoztam Reenával, vele volt a nagyobbik lánya is, aki rögtön ott is hagyott minket, hogy találkozzon a barátnőjével, mi pedig beültünk az M&S Caféba. Egy órát beszélgettünk, aztán neki mennie kellett a fiáért, én meg tovább nézelődtem a városban. Tettem egy rövid látogatást a Mekibe, de hülye lettem volna bent leülni és megenni a sajburgereimet, kimentem a térre, és egy padon ebédeltem meg, utcazenét hallgatva, és süttetve magam a napon. Megtaláltam az angliai verzióját a Kreatív Hobby boltnak, mondanom se kell, vagy egy órát nézelődtem a három különböző szinten. 5 óra körül indultam haza.
A vasárnap a szokásos lusta üzemmódban telt, de múlt hét elején megérkezett az egyik indiai ruha, amit rendeltem, pénteken pedig a másik, nagyon örültem neki, hogy lesz valami stílusos, amit felvehetek hétvégén.
Előzőleg már vettem egy felsőt a Tescoban, de az nem olyan különleges, meg rendeltem kettőt a netről, de M-es méretben, hogy majd belefogyok... Aha, persze.
Az utolsó két teljes szettnél már okosabb voltam, nem áltattam magam, az egyik szett L-es, a másiknál meg meg kellett adni pontosan a testméreteket, tehát tökéletesen passzolnak, vagyis tényleg tudom is őket hordani, nem csak a szekrényben állnak. Az ok pedig, amiért vettem őket, hogy imádok mindent, ami indiai.... :-) Na jó, az igazi ok, ami az első okból adódik, hogy a leghíresebb indiai filmbetétdal-énekesnő, Shreya Ghoshal Angliában koncertezik, én pedig hosszas gondolkodás után végülis úgy döntöttem, hogy elmegyek a koncertjére, legalább kimozdulok egy kicsit, és találkozhatok sok-sok indiaival. :-)
A koncert Birminghamben volt szombat este, ezért volt szükségem a buszjegyekre. Lefoglaltam egy hotelszobát is, ahol az éjszakát tölthetem.
Szombat korán reggel tehát elindultam Birminghambe. Londonig már rutin utazás volt, a Victorián meglátogattam a kedvenc kajás standomat az indiai eladó sráccal meg a csirke samosáival. Aznap nagyon szeretett engem, 5 db samosát vettem tőle, mert úgy terveztem, hogy másnap reggelig ki kell, hogy tartson, nem akartam ott étteremben kajálni. Meglátogattam egy kisboltot is, ahol beszereztem néhány túlélést elősegítő kelléket: egy csomag mogyorós M&M-t és egy csomag gumicukrot, meg megvettem a Pi életének könyv változatát, csak mert miért ne... :-) Amióta rájöttem, hogy ki kéne élveznem, hogy itt vagyok, és nem csak kuporgatni a pénzt, amiért dolgozok, mint egy hülye, azóta elég nagyvilági életet élek, de így a jó. Sokkal kevésbé vagyok stresszes, ha költhetem a pénzem... :-D
Erre a birminghami kis kiruccanásra is elég sokat költöttem, és nem is volt annyira megnyugtató a helyzet, amennyire kellett volna, hogy legyen. A családom a következő bekezdést ne olvassa!

Szóval az történt, hogy múlthét elején robbantások voltak ott, de a tetteseket elfogták és lesittelték, ezért úgy gondoltam, hogy mehetek. A telefonomon, Londonban jöttem rá, hogy nem maradt semmi pénz, nem tudtam volna senkit hívni, ha baj van, ráadásul le is merült Birmingham felé a buszon, pedig éjjel töltöttem fel.

De szerencsére minden rendben ment. Megérkeztem a szállodába, a szobám a 12. emeleten volt. Nagyon szép volt elsőre:

Aztán kiderült, hogy hiába a zuhanyfüggöny, a fürdőszoba akkor is úszik egy zuhanyozás után, a vécé pedig a terméket ugyan leviszi, de a pisiszagot otthagyja, ráadásul utána a csapból is az a szag jön föl... Kifejezetten kellemes öklendezve fogat mosni.. Mindegy, egy éjszakára megteszi. Lezuhanyoztam, hajat mostam, aztán lekuporodtam a földre az öltözőasztal alá, mert a hajszárító az egyik fiókban volt, de úgy, hogy nem lehetett onnan kivenni, valahol a fiók mögött volt bedugva a konnektorba, amit iszonyat praktikus lopás ellen, az már mellékes, hogy így nem igazán lehet használni a rövid kábel miatt... Lényeg, hogy valahogyan mégiscsak sikerült megoldanom, aztán felöltöztem a partiszerkómba, megcsináltam a hajam meg a sminkem, miközben a tévében természetesen ment az indiai krikett premier liga az egyik kedvenc csapatommal. Kicsit úgy éreztem magam, miközben készülődtem, mintha valami átalakítós műsorba csöppentem volna:
Előtte

Utána

 :-)
Az aréna, ahol a koncert volt, kb 5 perc sétára volt a szállodától, csak egyenesen kellett menni. Nem hazudok, én voltam az EGYETLEN fehér ember a nézőtéren! India minden állama, Pakisztán, Banglades, és nekem köszönhetően Magyarország is képviseltette magát. A mellettem ülő házaspár azt mondta, hogy jó esélyem van színpadra kerülni, mint az egyetlen fehér ember, aki ráadásul nem is érti a dalszövegeket, csak a zene, meg Shreya miatt jött el. Szerencsére erre azért nem került sor, jól tettem, hogy indiai ruhában mentem, így csak kicsit voltam feltűnő. :-) A koncert fantasztikus volt, a daloknak kb a felét már ismertem az indiai filmekből, amiket eddig láttam. Shreya pedig lenyűgöző, olyan hangja van, mint senki másnak, és ezt élőben hallani a színpad előtti blokkból.... Életreszóló élmény volt, legszívesebben újra meg újra átélném. :-)

Olyan izgatott voltam a koncert után, hogy hajnali 3-ig nem bírtam elaludni. Reggel aztán felkeltem, összepakoltam, persze megint jó korán kész lettem, másfél órát fagyoskodtam a megállóban a buszra várva. És arra is rá kellett jönnöm, hogy a csirke samosa csak melegen jó. :-)
Londonba érve gyorsan vettem is kettőt ebédre, aztán amikor már a doveri buszon ültem, valami történt, ami eddig még soha nem fordul elő velem....
Van a buszpályaudvaron egy indiai srác, olyan 30 év körüli lehet, ő mondja be mindig az indulásokat, hogy melyik kaputól milyen busz megy, segít az utasoknak, meg a sofőröknek, adminisztrál, meg ilyenek, nagyon elfoglalt, mindig ott mászkál fel-alá a váróban.
Szóval, amikor már a buszon ültem, az indulás előtt kb 2 perccel felszállt a buszra, és úgy tűnt, mintha ellenőrizné, vagy számolná az utasokat, aztán amikor mellém ért, egy papírt adott a kezembe, és már el is tűnt. Először nem értettem, gondoltam, elhagytam valamit, vagy ilyesmi. De aztán kinyitottam...
Majdnem teljesen üres volt, csak a tetején volt egy rövid, nyomtatott szöveg:

Magyarul: "Félénk voltam beszélni, de remélem, Te nem leszel félénk írni
                 Robin"
Alatta pedig a telefonszáma(, amit én feltöltés előtt letöröltem a képről, mert hát ugye személyi jogok, meg ilyesmi..).
Elolvastam, és nem hittem a szememnek. Azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben van. Aztán elolvastam mégegyszer és mégegyszer. Wow! Úgy értem, azannya, hogy velem ilyen történik... :-) Először nem is voltam biztos benne, hogy ő írta, még most sem vagyok 100%, de ha végig gondolom, ki másnak lett volna alkalma kinyomtatni nekem egy ilyen üzenetet..? A szívem a torkomban dobogott, nem tudtam, mit csináljak, ez az egész egyszerre volt titokzatos, romantikus, izgalmas, aranyos, vonzó és még sorolhatnám. Milyen édes már az, aki 30 évesen fél megszólítani egy lányt... És mégsem hagyja annyiban, kitalálja, hogy lehetne mégis kapcsolatot teremteni, de a lányra bízza a döntést... Be kell vallanom, eléggé felkeltette az érdeklődésem, helyes srác egyébként, és ráadásul ugye indiai, de azért még ne kezdjük el az esküvőt tervezni.. :-D
Maradjunk annyiban, hogy ma, miután csodával határos módon sikerült feltöltenem az egyenlegem, megírtam neki a következő londoni látogatásom dátumát ( - amikor anyuért megyek, aki itt lesz egy pár napot, amíg Gretáék Velencében nyaralnak - ) a nevemmel, majd meglátjuk, mi lesz... :-)
Ezek után az, hogy a házban majdnem egy hétig nem volt se fűtés, se melegvíz, a mosogatót még mindig lavórral kell használni, a kutya pedig olyan rozoga, hogy sokszor lábra se bír állni és most már ópiumot kap a fájdalmaira, az kit érdekel...???? :-D

Folytatás - közkívánatra :)

Hát először is bocsi, hogy ilyen sokáig nem írtam, de időm se nagyon volt, meg kedvem se. Most igyekszem mindent bepótolni, és képeket is kaptok. :)

Utazás, ünnepek, visszatérés...

Szóval ott hagytam abba, hogy minden kész volt az induláshoz. Este korán lefeküdtem, de a kicsik felkeltettek este, amikor megérkeztek, mert oda akarták adni a karácsonyi ajándékokat, amiket nekem vettek. Mit mondjak, meghatódtam, nem számítottam ajándékra, főleg nem ennyire. Gretától és Keremtől egy fehér és ezüst fülbevalót kaptam, Larától egy Londonos kis lakk szütyőt, Tariktól egy órási tábla csokoládét, ami egy egész kilogrammot nyomott csomagolás nélkül. :)

A bőröndbe be se mertem rakni, nehogy túlsúlyt csináljon, a kézipoggyászban kellett cipelnem. :) Másnap reggel Kerem kinyomtatta a jegyeimet, és amíg arra vártunk, hogy el kelljen indulni, láttam, hogy a gépén a blogomat olvasgatja (lefordíttatta a Google fordítóval)...ajjaj, szarban vagyok! Eszembe se jutott, hogy ez lehetséges, és hát, valljuk be őszintén, néha eléggé eleresztettem magam az írásaimban, nem mindig csak szépet-jót írtam róluk. Tartottam tőle, hogy ha végig olvassa, akkor lesz egy meglehetősen kellemetlen beszélgetésünk, ha visszajöttem. De aznap nem szólt semmit, amikor eljött az idő elvitt Canterburybe a buszpályaudvarra.
Londonig egy fiatal srác ült mellettem a buszon, akinek olyan szájszaga volt, mint amikor a kutyának hasmenése van... Blöeeeeee. :-S Alig vártam, hogy leszállhassak. Ráadásul az utazás végére olyannyira elkényelmesedett, hogy a vállamra hajtott fejjel aludt, a lába az enyémhez simulva, ha pedig kíváncsi volt, mennyi az idő, csak felhúzta a pulcsim ujját és megnézte az órámat... Nem szóltam semmit, már nem volt sok hátra Londonig. Ott átszálltam a reptéri buszra, és három órával indulás előtt már ott is voltam - ezt tanácsolták a távolsági buszos honlapon, ha valaki a reptérre utazott, mert ugye bármikor előfordulhat, hogy késünk. Szerencsére a kapuk nyitva voltak már, így legalább lepasszolhattam a bőröndöm, és bemehettem a terminálra nézelődni. Persze rögtön elköltöttem majdnem egy heti fizetésemet ajándékokra, amit később csak azért bántam meg, mert ugye a RyanAir járataira egy, azaz egy darab táskát lehet felvinni kézipoggyászként, még a kabát sem lehet a kezedben, és hát a bevásárlás után ugyan sikeresen beletömtem mindent a tatyómba, de félő volt, hogy egy hevesebb mozdulattól felrobban az egész, és szétszóródik belőle minden. :-D Szerencsére ez nem történt meg.
Az egész család kijött elém Ferihegyre, nagyon örültem nekik, iszonyatosan hiányoztak. :) Otthonról azért felhívtam Gretáékat, csak, hogy tudják, hogy épségben megérkeztem.
A januári visszaúton nem történt semmi érdekes, csak annyi, hogy rájöttem, hogy a londoni buszpályaudvaron zseniálisan finom csirke samosát lehet kapni, ami indiai kaja, és már én is el tudom készíteni, meg is fogadtam, hogy ebből rendszert fogok csinálni, amikor csak arra járok. Ha Victoria Coach Station, akkor csirke samosa. :)
Amikor megérkeztem a faluba, persze, szombat lévén, csak a kutya volt itthon, de nem is bántam, kipakoltam, és le is feküdtem aludni, bár még csak délután volt, elfáradtam az utazástól. Másnap hajnali 10-kor Tarik azzal keltett, hogy bejött a szobámba, megölelt, és közölte, hogy hiányoztam. :))))
Aznap, ahogy jobban körülnéztem a házban, az a sanda gyanúm támadt, hogy ezek a világon semmi házimunkát nem csináltak itt két hétig, és szerintem nem is tévedtem sokat. Az első hetem arról szólt, hogy visszahozzam a lakás állapotát az elfogadható szintre. De valahogy ezen már meg sem lepődtem... Ja, és egyébként a vizsgálatok kimutatták, hogy Tariknak az ég világon semmi baja nincs... (Most mondjam azt, hogy én megmondtam???)

Pi élete

Az első héten a hétfő még szünnap volt a gyerekeknek, Greta kitalálta, hogy este elvisz minket moziba, megnézzük a Pi életét. Persze 20 perc késéssel indultunk, és még ki sem értünk a faluból, amikor megfordultunk, mert úgy döntöttünk, hogy inkább holnap megyünk, nem akarjuk lekésni a film elejét. Másnap este sikerült viszonylag időben elindulni, de Greta valahogy rosszul számolta ki az utazási időt, így mégiscsak sikerült lekésnünk az első 15 percet. Megfogadtam, hogy valamelyik hétvégén elmegyek egyedül, és megnézem mégegyszer a filmet, késés nélkül, de nem jutottam el odáig, hogy meg is valósítsam a tervet, így a nagyon okos tévé nagyon okos programja mellett döntöttem, és szombaton, amikor nem voltak itthon, megnéztem a film elejét, amiről lemaradtunk.

Tariknak januárban volt a 8. szülinapja, pizsamapartit szeretett volna, amitől rögtön azon kezdtem el gondolkozni, hogy hova mehetnék aludni aznap estére, mert hogy itthon nem maradok, az biztos. Szerencsére Greta nem engedte, és teljesen egyetértettem vele, Tarik még együtt játszani sem tud normálisan a barátaival, nem hogy együtt aludni. Szóval a parti elmaradt, de azért a szülinapja estéjén elmentünk Pizza Hutba vacsizni, aztán otthon felvágtuk a tortát, amit neki csináltunk Larával - én sütöttem, ő díszítette -, meg a másikat, amit Kerem vett, csak a biztonság kedvéért, aztán jöhetett a kb 10 db ajándék kibontása, ezt most nem kommentálnám, mindenki jobban jár, ha nem kezdek bele...

Multikultúrális hét

Februárra a suli egyik tanára multikultúrális hetet szervezett a gyerekeknek, hogy megismerkedhessenek más kultúrákkal, különböző tevékenységeken keresztül. Már karácsony előtt küldtek a szülőknek levelet, hogy aki tudna segíteni bármiben, azt nagyon megköszönnék. A felvetett lehetőségek közt volt a nyelvtanítás, vallási előadás, étel kóstoltatás, művészeti vagy zenei foglalkozás, és bármi más, amit a segítő kitatál, mindenre nyitottak voltak. Na nekem se kellett több, végülis jó bulinak hangzott, meg hát miért ne, anyuval kitaláltuk, hogy én mit csinálhatnék, hogyan mutathatnám be egy kicsit Magyarországot.
Sok tanakodás meg variálás után összeállt a 40-45 perces foglalkozás menete. Először egy gyors kvíz Magyarországról, mindössze öt kérdés - kontinens, zászlószín, nyelv, főváros, és a Rubik kocka feltalálója -, aztán egy kb 5 perces kiselőadás Magyarország népművészetéről és Kalocsáról. A kreatívkodós részben egy előre megrajzolt kalocsai mintás póló kisorsolása, amit a nyertesnek kellett kiszínezni textilfilccel, és minden gyereknek egy-egy kalocsai mintás könyvjelző, szintén kiszínezésre, amit utána a tanár mindenkinek laminált, így valódi könyvjelzőként tudják használni, nem rongálódik. A foglalkozás végén pedig mindenki kapott egy kis magyar fogpiszkáló-zászlót emlékbe - ha a póló meg a könyvjelző még nem lett volna elég... :-D

Három nap alatt mind az öt osztályt végigjártam, bár az első napon, a legkisebbeknél kicsit pánikba estem, láttam én a beosztáson, hogy 4-5-6 évesek, de valahogy nem jutott el az agyamig, hogy az mennyire pici emberkéket jelent. :) Persze náluk kvízről szó sem lehetett, próbáltam kérdezgetni őket Magyarországról, de azt se tudták, hogy mit jelent az, hogy másik ország. A kreatív részt élvezték, nagyon szép könyvjelzők születtek, de nem értették, hogy miért csak egyiküknek jár póló, újra meg újra rákérdeztek, hogy a többi pólót véletlenül otthon felejtettem-e, és hogy ugye legközelebb majd jut mindenkinek. A szívem szakadt meg, olyan édesek voltak, és úgy sajnáltam őket. Ha most újracsinálhatnám az egészet, náluk nem sorsolnék pólót, és kvíz meg kiselőadás helyett inkább elmesélnék egy Mátyás király mesét pl.. A többi osztályban nem volt ilyen gond, bár a 11 évesektől kicsit tartottam, Lara azt mondta, nagyon gonoszak tudnak lenni, de szerencsére mindenki élvezte a kvízt is, meg a színezést is.
Kedden délelőtt minden osztálynak ételkóstolás volt a program, amire én vállaltam, hogy sütök pogácsát, és segítek szervírozni is. Ez azt jelentette, hogy hétfőn este kb hattól kilencig a konyhában voltam, és gyúrtam, nyújtottam, szaggattam (persze nem pogácsa szaggatóval, mert olyan itt nincs, hanem egy kis fém tojástartó pohárkával), kentem, raktam a sajtot és sütöttem, sikeresen el is készült 140 darab pogácsa, csak hogy biztosan elég legyen a 122 gyereknek másnap. Nyomtattam hozzá receptet, hogy akinek ízlik, vihetett haza anyunak, és csináltathatott magának otthon is pogit. A három félig magyar gyerek a suliban magyarul mondta, hogy pogácsa, amikor elvették a tálból, a többieknek meg kellett magyarázni angolul, hogy mi az. A legtöbb gyereknek ízlett egyébként, a tanárok és más segítők egyenesen imádták, mindegyikük vett receptet, de azért természetesen az édes sütiknek nagyobb sikere volt. :)

Mindent összevetve sokkal jobban sikerült az egész project, mint ahogy vártam, én is nagyon élveztem, meg a gyerekek is, és azt hiszem, ez a lényeg. Büszke vagyok anyura, és köszönöm neki, hogy segített az ötletelésben és a megvalósításban (pl. pólófestés, könyvjelzők rajzolása, meg a sok csomag, amit utánam küldött), de még büszkébb vagyok magamra, mert ugyan halál ideges voltam az elején, és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer bevállalok egy ilyet külföldön, de megcsináltam, és olyan sikere volt, hogy azóta is vissza-visszahallom a gyerekektől a suliban. :)
Csütörtöktől pedig koncentrálhattam a házimunka-elmaradásomra. És, bár mielőtt elkezdődött a hét, csak túl akartam végre lenni az egészen, amikor vége lett, úgy éreztem, hogy elveszítettem valamit, mintha minden üres lenne. Ez az állás nagyjából csak a napi robotolásról szól, de a multikultúrális héttel végre elememben érezhettem magam, végre várhattam, és készülhettem valamire, amit aztán sikeresen meg is valósítottam, végre használnom kellett az agyamat, meg a kreativitásomat, meg a bátorságomat, hogy kiálljak az osztályok elé, és végig csináljam, és aztán hirtelen mindennek vége lett, és nekem megint vissza kellett térnem abba a sivár üzemmódba, amikor a legnagyobb fejtörést az okozza, hogy mit főzzek aznap. Bevallom, kicsit összezuhantam, csütörtök este sírva aludtam el. :-(

Wildwood

A suliszünetben egész héten nem történt semmi érdekes, csak annyi, hogy elmentünk Annával meg az anyukájával vadasparkba. Lara és Anna egy-másfél éve találtak egy kisrókát, és elvitték a vadasparkba, és most meg szerették volna nézni, de már nem volt ott, kitelepítették a vadonba egy védett részre, hogy tanuljon meg gondoskodni magáról, és találtak neki párt is. Engem az állatok annyira nem kötöttek le, de legalább jót beszélgettem Anna anyukájával Susan-nel. Persze Tarik, Lara és Anna is arra vártak leginkább, hogy miután végigártuk az állatokat, mehessenek a játszóttére. :) De legalább jó levegőn voltak, máskor ki se akarnak mozdulni, ha nem muszáj.

A következő hét - nem hivatalosan, de - megint szünet volt a gyerekeknek, mert mindkettő beteg volt, Larának napközben semmi baja nem volt, de minden éjjel hányt, ami igazából megint csak olyan dolog volt, mint Tarik karfájása. Annyi volt Lara baja, hogy köhögött, de akkora drámát csinált belőle, hogy a sima hurutos köhögésből öklendezés lett, aztán meg hányás, pedig egyikre se lett volna szükség. De, mint már láthattuk, mindketten nagy drámadívák, naaaaaaaaagyon betegek tudnak lenni, ha nem akarnak suliba menni. Megmondom őszintén, rohadt idegesítő ez a színjáték.

Szülinap lakókocsiban

Lara tizedik szülinapjára Gretáék lefoglaltak két lakókocsit a hétvégére egy lakókocsi-parkban. Az egyikben aludt Lara, két barátnője, Anna és Catherine, Greta, a nagyi meg én, a másikban Tarik, Greta nővére, Rachel, a barátja, Paul, meg Rachel két fia, Ben és Loui. A péntek esti indulás nem volt zökkenőmentes, Greta alapból este 7-kor ért haza, én addigra megcsináltattam a kicsikkel az összes leckéjüket, megfürdettem őket, meg összepakoltuk együtt a ruhákat, amiket vinni kellett, de persze még hátra volt a fél ház bepakolása a kocsiba. Kerem nem volt itthon, Greta kocsijában meg csak 5 ülés van, így nekem itthon kellett maradnom éjszakára, nem fértem be a három lány, Tarik meg Greta mellé. De nem is bántam, ahogy elmesélték nem volt egyszerű odatalálni sem, meg elhelyezkedni sem. Szombaton, mikor Kerem hazajött, mi is elindultunk, de utánuk kellett vinnünk a másik fél házat is, mert a lakókocsiban nem volt se ágynemű, se fűtés. Ezek után még kevésbé bántam, hogy az első éjszakát kihagytam. Délután elmentünk a lányokkal az uszodába, este pedig diszkóba, ahol tizenegyünk közül csak Tarik és Ben táncoltak, ők is csak addig, amíg Ben el nem esett és el nem kezdett vérezni a szája.
Estére sikerült bekapcsolni a fűtést, bár nem értettem, hogy akkor miért csak a paplan alatt nem fázom. De nem szóltam semmit, én csak vendég voltam ott, örültem, hogy egyáltalán elhívtak magukkal. Vasárnap a gyerekek elmentek Keremmel (aki egyébként estére mindig hazajött aludni a kutya miatt) meg Paullal úszni, mi meg Gretával előkészítettük a szülinapi party-asztalt, a tortával, amit én sütöttem Larának, meg egy másikkal, csak a biztonság kedvéért..

Miután mindenki teleette magát édességgel, elindulhattunk haza.
Aznap Anyák napja volt itt Angliában, ezért kora délután hazajöttünk, hogy Lara barátnői is tudjanak az anyukájukkal lenni. Este Lara és Tarik bejöttek a szobámba Gretával, én is kaptam ajándékot Anyák napjára. Mit mondjak? Meghatódtam... :) Ilyenkor mindig megbánom, hogy néha rosszat gondolok róluk, és legszívesebben itthagynék mindent a fenébe, mert egyébként meg imádom őket, minden nehézség ellenére.
De ez a nagy imádat megint csak másnap reggelig tartott, amíg meg nem láttam a hétvégén felhalmozott szennyes mennyiségét. Nem fogjátok elhinni, de nem hazudok, megszámoltam, nyolc, azaz nyolc mosógépnyi szennyesruha, plusz két mosógépnyi ágynemű, mindössze egy hétvége alatt.... Döbbenet. Nem tudok mit mondani. Mérget vennék rá, hogy ezzel megdőlt minden idők rekordja. Hétvégére sikerült csak utolérnem magam a vasalnivalóval.

Hószünet

Múlthét kedden megint bezárt a suli egy napra a havazás miatt, de mi kihasználtuk az alkalmat, és kimentünk a parkba játszani Isac-kel meg Franciscoval. A gyerekek találtak valami bokrot, ahol bunkert építettek, miután a hóangyalkázást megunták, de mi Frannal meg sem álltunk, két órán keresztül kergettük meg csépeltük egymást, etettük a másikat hóval, földharcot vívtunk, és alsóneműig eláztunk mindketten, mire hazakeveredtünk. Iszonyatosan élveztem!! :-D Végre kiélhettem valakin az összes agresszivitást, ami felgyülemlett bennem, de amit ugye le kell nyelnem itthon, és hiányzott a mozgás is. Arra is rájöttem, hogy vége a télnek, és én egyszer sem élveztem a havat, de legalább az utolsó alkalmat kihasználtam. Másnap minden porcikám fájt, de büszke voltam magamra, mert Fran többször feküdt a hóban a súlyom alatt, úgy, hogy meg se tudott mozdulni, mint én alatta, pedig nem madárcsontú ő sem. Azt mondta, hogy nagyon erős combjaim vannak, ha azokkal szorítottam őt, esélye nem volt.. :)

Szombati meló

Kerem megint elutazott, de most csak vasárnap jött haza, így szombaton dolgoznom kellett. Lara pénteken Annáéknál aludt, szombaton együtt mentek az osztálytársuk szülinapjára, így egyedül voltam Tarikkal. Reggel elvittem őt karatéra, aztán megnéztünk egy filmet a moziban, és a terv szerint még beültünk volna kajálni a Mekibe, de azt mondta, inkább hazamenne. Folkestoneban a buszmegállóhoz menet láttunk baglyokat, amiket meg lehetett simogatni, az egyik pont olyan volt, mint Harry Potter Hedwigje. :)

Egyébként meg Tariktól egész nap azt hallgattam, hogy mindenhova túl korán értünk oda - ami mellesleg nálam "időben"t jelent -, nyilván az anyjával azt szokta meg, hogy mindenhonnan késnek, vagy épphogy csak beesnek kezdésre, így nyilván furcsa volt neki, hogy a karatéra is meg a moziba is kb negyed órával kezdés előtt értünk oda, de szerintem ez a normális, főleg, ha nem kocsival mész, és a busz menetrendjéhez kell alkalmazkodni.
Este, miután végeztem a melóval, Frannal beültünk a pubba egy kicsit beszélgetni, kb 5 hónap után végre először normálisan. ( - Ha nem számítom azt az esetet, amikor egyik szombat este elmentem vele Canterburybe, ahol egész este azt hallgattam, ahogy az ottani haverjával spanyolul beszélgetnek, majd a diszkó sarkában állva figyeltem, ahogy a csajok ostromolják őket, és végül majdnem lekéstük az utolsó buszt vissza Elhambe... Totál katasztrófa, és pénz pocsékolás volt. - ) Kb. két órát beszélgettünk, ő egy pohár sör, én meg egy pohár boroskóla mellett, aztán ment haza, hogy beszéljen a barátnőjével skype-on.

Jah, egyébként a konyhában a lefolyó megint nem működik, hetekig a vécé csapjánál mosogattam, aztán kijöttek a szereről, de semmit nem tudtak vele kezdeni, aztán Kerem önállósította magát, és vett egy hatalmas pumpát, és egy napon keresztül próbálta kidugítani a lefolyót, ami végül nagyjából sikerült, most annyi van, hogy egy kis lavórban kell mosogatni, és a mosogatóban csak leöblíteni lehet az edényeket. A mosogatógépet már vagy két hónapja nem lehet használni, szóval nagyon vicces az egész, főleg az ő főzési- és tányér-bögrehasználati szokásaikkal... Alig várom, hogy jövőhéten végre megint mehessek haza egy kicsit.

Holnap már otthon alszom :)

Valahogy még mindig nem érzem valóságosnak az egészet. A bőröndöm becsomagolva, 12,4 kg a mérleg szerint, 15 kilósat fizettem a jegyemhez, talán még a bakancsomat elbírja, de mást nem. A ruháim a kézipoggyászban vannak, csak amiket nem akarok visszahozni, azokat raktam a bőröndbe, ugyanis terveim szerint ezt a bőröndömet otthon hagyom. Egyébként a ruháim 80%-át haza se viszem, van otthon még elég, meg úgyis jövök vissza. Az asztalomon olyan rend van, hogy rá sem lehet ismerni, igazából az egész szoba hangulata megváltozott, mindenhol rendet raktam. :) Az összes ajándék becsomagolva (persze még mindig nem a saját családomnak), a legutolsó darabokat ma csináltam meg. A ruháim kikészítve holnapra, majd ha Kerem itthon lesz, akkor még ki kell nyomtatnunk a jegyeimet, és azt mondta, hogy holnap reggel elvisz Canterburybe, aminek én nagyon örülök, mert így megspórolok egy kis pénzt, meg egy óra várakozást az állomáson.
Tarik 3 napig kórházban volt, mert nem tudják, hogy mi baja van, csütörtökön ment csak suliba, de aztán tegnap megint vissza kellett menniük még vizsgálatokra, Greta azt mondta, hogy a legutolsó vizsgálat csontrákra volt, most várják az eredményt. Lehet, hogy mégis komolyabb a baj, mint amilyennek tűnik.
Tegnap jöttek szerelők megnézni a konyhában a mosogatónak a lefolyóját, mert nem viszi le normálisan a vizet, amit igazából meg is értek, mert ha Kerem eszik, utána még a sajtnak a csomagolását is a mosogatóból szedem ki, képzelem, mi lehet lent a csövekben... Egyébként büszke vagyok magamra, mert tök egyedül voltam a szerelőkkel, de el tudtam nekik mondani, hogy mi a gond, meg tudtam válaszolni a kérdéseikre, és kb a 70%-át értettem annak is, amit egymás közt beszéltek. Határozottan fejlődöm. :)
Igazából jót tett ez a kis pakolás, mert például megtaláltam a furulyámat az egyik táskámban, így három és fél hónap után... :-D Néha, amikor magam alatt voltam, iszonyatosan hiányzott, mert énekelni nem volt kedvem, de furulyázni lett volna. Gondolkoztam is, hogy elhoztam-e, de mivel eddig nem került elő, és nem emlékeztem rá, hogy elraktam, arra jutottam, hogy nem hoztam el. Átkoztam is magam miatta, és gondolatban felírtam magamnak, hogy azt hozni kell, ha jövök vissza. Most azon gondolkozom, hogy hazavigyem-e, vagy hagyjam itt. :)
Greta megengedte, hogy magammal vigyem a könyveket, amiket itt elkezdtem olvasni, meg van egy-két magyar meg angol rejtvényfüzetem is, úgyhogy remélhetőleg nem fogom halálra unni magam a buszon meg a reptéren meg a repülőn. Várom már, hogy otthon legyek, igazából a héten már meló szempontból is egy kicsit leeresztettem, kimaradt pl a kicsiknél a fördőszoba takarítás, meg az egész ház felporszívózása, de mindegy. Szerintem egyébként fel se tűnik nekik, mert ha megcsinálom, másnapra akkor is ugyanúgy néz ki. Azt terveztem, hogy ma azért felporszívózok mindenhol, de mikor lementem, és láttam, hogy milyen disznóólat alkottak tegnap este, úgy döntöttem, hogy hagyom a fenébe az egészet, végülis már nem kell dolgoznom, majd ők megcsinálják. Így csak a szobámat meg a fürdőmet takarítottam ki. Arra is gondoltam, hogy sütök nekik valami búcsúsütit, mire este hazajönnek, de a konyhában még nagyobb a mocsok meg a rendetlenség, mint a nappaliban, és nagyon nem volt kedvem nekiállni felszámolni. Majd kapnak ajándékot, ha visszajöttem.
Holnap este már otthon alszom... :)

Visszaszámlálás

Az elmúlt napokban azzal töltöttem a szabadidőmet, hogy karácsonyi ajándékokat csomagoltam. Persze nem magamnak, vagy a családomnak, hanem az itteni családnak, a tanároknak, még a kutyának is... Ugyanis mondtam nekik, hogy szeretek ajándékokat csomagolni, és nagyon szívesen csinálom, úgyhogy azóta minden  nap kapok valamit, hogy csomagoljam be. Egyébként itt is, mint Amerikában, hatalmas üzlet a karácsony, ebben a családban a gyerekek fejenként 20-20 ajándékot kapnak egy hatalmas Mikulás-zsákban, plusz még, ha valami nagyobb dolgot vesznek nekik, azt külön. Larának már becsomagoltam a Stereo System-et, amire rá tudja kötni az ipodját, és azon is tud játszani, meg még ki tudja, mit lehet vele csinálni, Tariknak pedig az x-boxhoz csatlakoztatható autós irányítószettet (kormány, sebváltó, pedálok). Ez a két nagyobb dolog, amit kapnak, a többihez még nem kezdtem hozzá, mert még nincs meg a 20-20, de már így is elfogyott egy 12m-es csomagolópapír tekercs ezekre meg a többi családtag ajándékaira...
Tarik az éjszakát kórházban töltötte, mert több, mint egy hete fájlalja a karját (szerintem egyébként - szokás szerint - nagy mértékben csak rájátszás az egész, mert amikor elfelejtkezik róla, akkor érdekes módon semmi baja a karjának), és Greta elvitte, hogy vegyenek vért, meg csináljanak röntgent róla.
Rájöttem, hogy a varrógép egy zseniális találmány, és arra is, hogy ha nincs ilyen a házban, akkor talán nem kéne nadrágszár felhajtást vállalnom. Lara nadrágjainak az alja teljesen el van rongyolódva, nyilván, mert a szülőket nem érdekli, hogy hosszú, és fel kéne hajtani. Eddig őt sem zavarta, de tegnap a kezembe adta az egyiket, hogy csináljak vele valamit, mert egy hatalmas luk van az alján, és mindig mindenbe beleakad. Egyszer már megvarrtam egy nadrágját, amin volt egy kb fél centis szakadás a varrás mentén, gondolom ezért fordult hozzám megint. Megnyugtattam, hogy nem kell kidobni a nadrágot, meg tudom csinálni. Persze. De arra nem számítottam, hogy négy órát fögök fölötte ülni... Tényleg elég gázul nézett ki, először levágtam a lifegő részeket, felhajtottam, összeférceltem, aztán nekiláttam kivarrni kisebb öltésekkel. Kb egy órába telt, mire az első varrásvonallal elkészültem, de úgy gondoltam, hogy ez így még nem elég stabil, úgyhogy csináltam mégegy vonalat 3-4 mm-rel az előző alatt. Nagyon boldog voltam, mikor végre elkészült, de aztán rögtön el is szállt a boldogság, mert rájöttem, hogy ha az egyik szár másfél centivel rövidebb lett, akkor a másikat is fel kell hajtanom. Megvártam, hogy Lara felpróbálja, még így is majdnem hosszú volt, de legalább már nem lógott le a földre, úgyhogy felhajtottam a másik szárat is. Mire végeztem, a szemeimből folyamatosan folyt a könny, a csuklóm és az ujjaim görcsben álltak, de határtalanul büszke voltam magamra, hogy megcsináltam, és elég szép is lett, csak ah tüzetesen megnézed, akkor mondod meg róla, hogy kézzel van varrva. Legszívesebben hazavinném, hogy megmutassam anyunak. :) De a többit azért nem csinálom meg, amíg kifejezetten nem kérik, maradok Kerem lukas boxerjeinek a varrogatásánál (bár egyszer rajtakapott, és azt mondta, ne csináljam, majd vesz másikat, de egy fél centis lukért nem érdemes kidobni egy teljesen jó boxert, engem viszont zavar az a luk, amikor hajtom össze a ruháit, szóval azóta titokban csinálom)... :-D
Hétvégén megint nem sikerült összehozni a találkozót a spanyol sráccal, pedig megint szabad voltam szombaton, de ma reggel - ez volt a legelső alkalom - összefutottam vele, mikor vittem Larát a suliba. Megvártam, amíg bekíséri Isac-et, aztán megbeszéltük, hogy van most kb fél óra szabadideje, mondtam, hogy jöjjön velem kutyát sétáltatni, és akkor tudunk egy kicsit beszélgetni, később nemigen lesz rá alkalom, mivel ő csütörtökön már utazik haza az ünnepekre. Szóval sétáltunk egyet. :) Kiderült, hogy 25 éves (ahogy gyanítottam), és középiskolai tanár végzettsége van földrajzból és történelemből. Azért jött ide, hogy megtanuljon rendesen angolul, és akkor majd tud kéttannyelvű gimiben is tanítani. Januártól ezért minden délelőtt tanfolyamon lesz Folkestoneban. Egyébként annyira nem vészes az angolja, főleg ha hozzászoksz az akcentusához (ami időnként Rohitéra emlékeztet :) ), de egyértelműen van még mit fejlődnie. El is köszöntünk egymástól, mert nem biztos, hogy összefutunk még, mielőtt elmegy. Meg hát ugye én is megyek haza vasárnap. :) Igazából még mindig iszonyat messzinek tűnik, azt se tudom, mit viszek haza, a buszjegyek nincsenek kinyomtatva, a beszállókártyám még nincs meg, mert ahhoz be kell csekkolnom online, majd azt is ki kell nyomtatni, meg ilyenek. Igazából ezen a héten azt vettem észre, hogy tök semleges vagyok. Eddig nagyon haza akartam már menni, most úgy érzem, hogy majdnem mindegy, hogy itt, vagy otthon, csak nem akarok dolgozni. Remélem, ezzel nem bántom meg a családomat, meg szerintem ez az egész érzés csak azért van, mert egy egész napba fog telni, mire innen hazajutok, és az nagyon nem hiányzik. Reggel fél 9 körül megy a buszom innen Canterburybe, várakozás, onnan Londonba, megint várakozás, aztán Stansted, a szokásos repülés előtti hercehurca, és otthoni idő szerint este 9-kor érkezem Ferihegyre. Ennyit kb akkor utaztam, amikor Indiába mentem, pedig az jóval messzebb van...
A fizumat már megkaptam erre a hétre, hogy el ne maradjon, Kerem leadta nálam a "Beresz-dropsz" (Béres csepp :-D) rendelést, azt mondta, pénzt is ad rá, de mondtam, hogy ráér akkor is, ha visszajöttem, mivel fogalmam nincs, hogy mennyibe fog kerülni. Egyébként egész jó vagyok, két félévnyi tandíjat már megspóroltam. :)
A karácsonyi hangulatom viszont, amilyen gyorsan jött a hóeséssel, olyan gyorsan el is múlt. Azóta csak eső esik, nincs is téli hideg, a ház pedig egyre rondább, ahogy növekszik a felaggatott karácsonyi díszek száma. De legalább most már biztosan tudom, hogy a kevesebb több, és hogy jobban szeretem az egyszerű eleganciát, a visszafogottságot és a harmóniát. Az én szobám karácsonyi dekorációja majdnem tökéletesen tükrözi az ízlésemet, az ablakomról láttatok képet, azon kívül mindössze egy új lakója van a szobámnak tegnap óta: egy mandarin (amit ők narancsnak hisznek) szegfűszeggel teletűzködve csücsül a fűtőtestemen. :) Persze messze nincs olyan illata, mint az igazi narancsnak... Valahogy a karácsony tényleg csak otthon az igazi..

Hull a pelyhes...

Tudom, régen nem írtam már... De nem nagyon volt kedvem, meg hát nem is igazán történt semmi említésre méltó, talán mostanra gyűlt össze annyi, hogy érdemes egy újabb bejegyzést alkotnom. Viszont kárpótlásként most kaptok egy pár képet is.
Mostanában azzal szórakoztatom magam, hogy mindenfélét kitalálok, hogyan lehetne időt nyerni magamnak napközben. Az egyik bevált módszer, hogy az első adag mosást berakom még mielőtt elviszem a gyerekeket a suliba, és kb mire hazajövök már rakhatom is át a szárítóba. Egy óra nyereség. Aztán ezt továbbfejlesztettem, mostmár előző este berakom mosni az első adagot és reggel már a szárítást indíthatom, meg a második mosást. Ez így még másfél óra, a héten egyik nap tudtam 2 és fél órát aludni napközben, mégis kész voltam időre mindennel. Ez jó szórakozás, picit leköti az agyamat is, hogy mit mivel lehet egy időben csinálni, meg sikerélményem van. Egyébként halálra unnám magam a robotolásban.
Kerem hetek óta nem utazott el hosszabb időre, de nem bánom, akkor se, ha így lényegesen több meló van, mert legalább van kihez szólni néha.
Az au-pair sráccal eddig kb 5 mondatot sikerült beszélnem, megtudtam, hogy spanyol, hétvégente ő sem dolgozik, ő sem ismer senkit, és ő is unatkozik a szabadnapokon. Meg is beszéltük, hogy jó lenne együtt csinálni valamit, múlt szombatra azt terveztük, hogy beülünk itt a faluban a pubba beszélgetni, de nem jött össze, ugyanis az email cím, amit megadott, nem működött, így nem tudtuk lefixálni az időpontot, azt meg még nem tudom, hogy melyik házban lakik, úgyhogy el se tudtam menni érte. Elég gyenge az angolja egyébként, de nekem, aki indiaiakon edződött, nem okoz gondot, hogy megértsem. Ő viszont nagyon lelkes, hogy majd a velem való beszélgetés mennyire fejleszteni fogja őt... :)
Lara mostanában nagyon rákapott a vasalható gyöngyökből való alkotásra. Egyik nap csináltam egy karácsonyfát:

Szerintem Larában ekkor tudatosult, hogy nem muszáj a formákat követni, és a négyzeten csak négyzet alakú dolgokat csinálni. Ez a felismerés és az én karácsonyfám ösztönözte arra, hogy megalkossa ezt a zseniálisan jó Mikulást, mindössze egy icipici segítséggel (annyi mondtam neki, hogy ha a lábfejek nem egy irányba állnak, akkor a lábak elférnek egymás mellett középen):

Ezek után sorra gyártotta a cukorkákat, házikót, rénszarvast, hópelyheket, legtöbbjük már felaggatva, karácsonyi dekorációként található meg a nappaliban, néhány pedig felkerült Lara ablakára a többi alkotás mellé, elfoglalva szinte az utolsó szabad négyzetcentimétert is az üvegen:

A karácsonyfa egyébként már feldíszítve áll a nappaliban (persze műfenyő), az ablakokon a műhóval kifújt minták, a kicsik bőszen eszik a Kinder adventi naptárból naponta a csokikat, nekem valahogy mégse volt karácsonyi hangulatom eddig. Ma reggel viszont, ahogy vittem őket suliba, elkezdett esni a hó... Nem sok, de azért megmaradt a háztetőkön meg a füvön, és ez végre meghozta az én kedvemet is a karácsonyi előkészületekhez. Ennek örömére rögtön kreáltam is egy kis hagulatkeltő dekorációt az ablakomra, és elcsentem egy letört műfenyő ágat, úgyhogy most már az én szobámnak is legalább egy kis szeglete jelzi a közeledő ünnepet:

Most, ahogy írom a bejegyzést, érkezett mail az au-pair sráctól, most már tudom a nevét is: Francisco Javier Montano Fernández. Annyira spanyol..... :)