Az elmúlt napokban azzal töltöttem a szabadidőmet, hogy karácsonyi ajándékokat csomagoltam. Persze nem magamnak, vagy a családomnak, hanem az itteni családnak, a tanároknak, még a kutyának is... Ugyanis mondtam nekik, hogy szeretek ajándékokat csomagolni, és nagyon szívesen csinálom, úgyhogy azóta minden nap kapok valamit, hogy csomagoljam be. Egyébként itt is, mint Amerikában, hatalmas üzlet a karácsony, ebben a családban a gyerekek fejenként 20-20 ajándékot kapnak egy hatalmas Mikulás-zsákban, plusz még, ha valami nagyobb dolgot vesznek nekik, azt külön. Larának már becsomagoltam a Stereo System-et, amire rá tudja kötni az ipodját, és azon is tud játszani, meg még ki tudja, mit lehet vele csinálni, Tariknak pedig az x-boxhoz csatlakoztatható autós irányítószettet (kormány, sebváltó, pedálok). Ez a két nagyobb dolog, amit kapnak, a többihez még nem kezdtem hozzá, mert még nincs meg a 20-20, de már így is elfogyott egy 12m-es csomagolópapír tekercs ezekre meg a többi családtag ajándékaira...
Tarik az éjszakát kórházban töltötte, mert több, mint egy hete fájlalja a karját (szerintem egyébként - szokás szerint - nagy mértékben csak rájátszás az egész, mert amikor elfelejtkezik róla, akkor érdekes módon semmi baja a karjának), és Greta elvitte, hogy vegyenek vért, meg csináljanak röntgent róla.
Rájöttem, hogy a varrógép egy zseniális találmány, és arra is, hogy ha nincs ilyen a házban, akkor talán nem kéne nadrágszár felhajtást vállalnom. Lara nadrágjainak az alja teljesen el van rongyolódva, nyilván, mert a szülőket nem érdekli, hogy hosszú, és fel kéne hajtani. Eddig őt sem zavarta, de tegnap a kezembe adta az egyiket, hogy csináljak vele valamit, mert egy hatalmas luk van az alján, és mindig mindenbe beleakad. Egyszer már megvarrtam egy nadrágját, amin volt egy kb fél centis szakadás a varrás mentén, gondolom ezért fordult hozzám megint. Megnyugtattam, hogy nem kell kidobni a nadrágot, meg tudom csinálni. Persze. De arra nem számítottam, hogy négy órát fögök fölötte ülni... Tényleg elég gázul nézett ki, először levágtam a lifegő részeket, felhajtottam, összeférceltem, aztán nekiláttam kivarrni kisebb öltésekkel. Kb egy órába telt, mire az első varrásvonallal elkészültem, de úgy gondoltam, hogy ez így még nem elég stabil, úgyhogy csináltam mégegy vonalat 3-4 mm-rel az előző alatt. Nagyon boldog voltam, mikor végre elkészült, de aztán rögtön el is szállt a boldogság, mert rájöttem, hogy ha az egyik szár másfél centivel rövidebb lett, akkor a másikat is fel kell hajtanom. Megvártam, hogy Lara felpróbálja, még így is majdnem hosszú volt, de legalább már nem lógott le a földre, úgyhogy felhajtottam a másik szárat is. Mire végeztem, a szemeimből folyamatosan folyt a könny, a csuklóm és az ujjaim görcsben álltak, de határtalanul büszke voltam magamra, hogy megcsináltam, és elég szép is lett, csak ah tüzetesen megnézed, akkor mondod meg róla, hogy kézzel van varrva. Legszívesebben hazavinném, hogy megmutassam anyunak. :) De a többit azért nem csinálom meg, amíg kifejezetten nem kérik, maradok Kerem lukas boxerjeinek a varrogatásánál (bár egyszer rajtakapott, és azt mondta, ne csináljam, majd vesz másikat, de egy fél centis lukért nem érdemes kidobni egy teljesen jó boxert, engem viszont zavar az a luk, amikor hajtom össze a ruháit, szóval azóta titokban csinálom)... :-D
Hétvégén megint nem sikerült összehozni a találkozót a spanyol sráccal, pedig megint szabad voltam szombaton, de ma reggel - ez volt a legelső alkalom - összefutottam vele, mikor vittem Larát a suliba. Megvártam, amíg bekíséri Isac-et, aztán megbeszéltük, hogy van most kb fél óra szabadideje, mondtam, hogy jöjjön velem kutyát sétáltatni, és akkor tudunk egy kicsit beszélgetni, később nemigen lesz rá alkalom, mivel ő csütörtökön már utazik haza az ünnepekre. Szóval sétáltunk egyet. :) Kiderült, hogy 25 éves (ahogy gyanítottam), és középiskolai tanár végzettsége van földrajzból és történelemből. Azért jött ide, hogy megtanuljon rendesen angolul, és akkor majd tud kéttannyelvű gimiben is tanítani. Januártól ezért minden délelőtt tanfolyamon lesz Folkestoneban. Egyébként annyira nem vészes az angolja, főleg ha hozzászoksz az akcentusához (ami időnként Rohitéra emlékeztet :) ), de egyértelműen van még mit fejlődnie. El is köszöntünk egymástól, mert nem biztos, hogy összefutunk még, mielőtt elmegy. Meg hát ugye én is megyek haza vasárnap. :) Igazából még mindig iszonyat messzinek tűnik, azt se tudom, mit viszek haza, a buszjegyek nincsenek kinyomtatva, a beszállókártyám még nincs meg, mert ahhoz be kell csekkolnom online, majd azt is ki kell nyomtatni, meg ilyenek. Igazából ezen a héten azt vettem észre, hogy tök semleges vagyok. Eddig nagyon haza akartam már menni, most úgy érzem, hogy majdnem mindegy, hogy itt, vagy otthon, csak nem akarok dolgozni. Remélem, ezzel nem bántom meg a családomat, meg szerintem ez az egész érzés csak azért van, mert egy egész napba fog telni, mire innen hazajutok, és az nagyon nem hiányzik. Reggel fél 9 körül megy a buszom innen Canterburybe, várakozás, onnan Londonba, megint várakozás, aztán Stansted, a szokásos repülés előtti hercehurca, és otthoni idő szerint este 9-kor érkezem Ferihegyre. Ennyit kb akkor utaztam, amikor Indiába mentem, pedig az jóval messzebb van...
A fizumat már megkaptam erre a hétre, hogy el ne maradjon, Kerem leadta nálam a "Beresz-dropsz" (Béres csepp :-D) rendelést, azt mondta, pénzt is ad rá, de mondtam, hogy ráér akkor is, ha visszajöttem, mivel fogalmam nincs, hogy mennyibe fog kerülni. Egyébként egész jó vagyok, két félévnyi tandíjat már megspóroltam. :)
A karácsonyi hangulatom viszont, amilyen gyorsan jött a hóeséssel, olyan gyorsan el is múlt. Azóta csak eső esik, nincs is téli hideg, a ház pedig egyre rondább, ahogy növekszik a felaggatott karácsonyi díszek száma. De legalább most már biztosan tudom, hogy a kevesebb több, és hogy jobban szeretem az egyszerű eleganciát, a visszafogottságot és a harmóniát. Az én szobám karácsonyi dekorációja majdnem tökéletesen tükrözi az ízlésemet, az ablakomról láttatok képet, azon kívül mindössze egy új lakója van a szobámnak tegnap óta: egy mandarin (amit ők narancsnak hisznek) szegfűszeggel teletűzködve csücsül a fűtőtestemen. :) Persze messze nincs olyan illata, mint az igazi narancsnak... Valahogy a karácsony tényleg csak otthon az igazi..
Tarik az éjszakát kórházban töltötte, mert több, mint egy hete fájlalja a karját (szerintem egyébként - szokás szerint - nagy mértékben csak rájátszás az egész, mert amikor elfelejtkezik róla, akkor érdekes módon semmi baja a karjának), és Greta elvitte, hogy vegyenek vért, meg csináljanak röntgent róla.
Rájöttem, hogy a varrógép egy zseniális találmány, és arra is, hogy ha nincs ilyen a házban, akkor talán nem kéne nadrágszár felhajtást vállalnom. Lara nadrágjainak az alja teljesen el van rongyolódva, nyilván, mert a szülőket nem érdekli, hogy hosszú, és fel kéne hajtani. Eddig őt sem zavarta, de tegnap a kezembe adta az egyiket, hogy csináljak vele valamit, mert egy hatalmas luk van az alján, és mindig mindenbe beleakad. Egyszer már megvarrtam egy nadrágját, amin volt egy kb fél centis szakadás a varrás mentén, gondolom ezért fordult hozzám megint. Megnyugtattam, hogy nem kell kidobni a nadrágot, meg tudom csinálni. Persze. De arra nem számítottam, hogy négy órát fögök fölötte ülni... Tényleg elég gázul nézett ki, először levágtam a lifegő részeket, felhajtottam, összeférceltem, aztán nekiláttam kivarrni kisebb öltésekkel. Kb egy órába telt, mire az első varrásvonallal elkészültem, de úgy gondoltam, hogy ez így még nem elég stabil, úgyhogy csináltam mégegy vonalat 3-4 mm-rel az előző alatt. Nagyon boldog voltam, mikor végre elkészült, de aztán rögtön el is szállt a boldogság, mert rájöttem, hogy ha az egyik szár másfél centivel rövidebb lett, akkor a másikat is fel kell hajtanom. Megvártam, hogy Lara felpróbálja, még így is majdnem hosszú volt, de legalább már nem lógott le a földre, úgyhogy felhajtottam a másik szárat is. Mire végeztem, a szemeimből folyamatosan folyt a könny, a csuklóm és az ujjaim görcsben álltak, de határtalanul büszke voltam magamra, hogy megcsináltam, és elég szép is lett, csak ah tüzetesen megnézed, akkor mondod meg róla, hogy kézzel van varrva. Legszívesebben hazavinném, hogy megmutassam anyunak. :) De a többit azért nem csinálom meg, amíg kifejezetten nem kérik, maradok Kerem lukas boxerjeinek a varrogatásánál (bár egyszer rajtakapott, és azt mondta, ne csináljam, majd vesz másikat, de egy fél centis lukért nem érdemes kidobni egy teljesen jó boxert, engem viszont zavar az a luk, amikor hajtom össze a ruháit, szóval azóta titokban csinálom)... :-D
Hétvégén megint nem sikerült összehozni a találkozót a spanyol sráccal, pedig megint szabad voltam szombaton, de ma reggel - ez volt a legelső alkalom - összefutottam vele, mikor vittem Larát a suliba. Megvártam, amíg bekíséri Isac-et, aztán megbeszéltük, hogy van most kb fél óra szabadideje, mondtam, hogy jöjjön velem kutyát sétáltatni, és akkor tudunk egy kicsit beszélgetni, később nemigen lesz rá alkalom, mivel ő csütörtökön már utazik haza az ünnepekre. Szóval sétáltunk egyet. :) Kiderült, hogy 25 éves (ahogy gyanítottam), és középiskolai tanár végzettsége van földrajzból és történelemből. Azért jött ide, hogy megtanuljon rendesen angolul, és akkor majd tud kéttannyelvű gimiben is tanítani. Januártól ezért minden délelőtt tanfolyamon lesz Folkestoneban. Egyébként annyira nem vészes az angolja, főleg ha hozzászoksz az akcentusához (ami időnként Rohitéra emlékeztet :) ), de egyértelműen van még mit fejlődnie. El is köszöntünk egymástól, mert nem biztos, hogy összefutunk még, mielőtt elmegy. Meg hát ugye én is megyek haza vasárnap. :) Igazából még mindig iszonyat messzinek tűnik, azt se tudom, mit viszek haza, a buszjegyek nincsenek kinyomtatva, a beszállókártyám még nincs meg, mert ahhoz be kell csekkolnom online, majd azt is ki kell nyomtatni, meg ilyenek. Igazából ezen a héten azt vettem észre, hogy tök semleges vagyok. Eddig nagyon haza akartam már menni, most úgy érzem, hogy majdnem mindegy, hogy itt, vagy otthon, csak nem akarok dolgozni. Remélem, ezzel nem bántom meg a családomat, meg szerintem ez az egész érzés csak azért van, mert egy egész napba fog telni, mire innen hazajutok, és az nagyon nem hiányzik. Reggel fél 9 körül megy a buszom innen Canterburybe, várakozás, onnan Londonba, megint várakozás, aztán Stansted, a szokásos repülés előtti hercehurca, és otthoni idő szerint este 9-kor érkezem Ferihegyre. Ennyit kb akkor utaztam, amikor Indiába mentem, pedig az jóval messzebb van...
A fizumat már megkaptam erre a hétre, hogy el ne maradjon, Kerem leadta nálam a "Beresz-dropsz" (Béres csepp :-D) rendelést, azt mondta, pénzt is ad rá, de mondtam, hogy ráér akkor is, ha visszajöttem, mivel fogalmam nincs, hogy mennyibe fog kerülni. Egyébként egész jó vagyok, két félévnyi tandíjat már megspóroltam. :)
A karácsonyi hangulatom viszont, amilyen gyorsan jött a hóeséssel, olyan gyorsan el is múlt. Azóta csak eső esik, nincs is téli hideg, a ház pedig egyre rondább, ahogy növekszik a felaggatott karácsonyi díszek száma. De legalább most már biztosan tudom, hogy a kevesebb több, és hogy jobban szeretem az egyszerű eleganciát, a visszafogottságot és a harmóniát. Az én szobám karácsonyi dekorációja majdnem tökéletesen tükrözi az ízlésemet, az ablakomról láttatok képet, azon kívül mindössze egy új lakója van a szobámnak tegnap óta: egy mandarin (amit ők narancsnak hisznek) szegfűszeggel teletűzködve csücsül a fűtőtestemen. :) Persze messze nincs olyan illata, mint az igazi narancsnak... Valahogy a karácsony tényleg csak otthon az igazi..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése