Gondolom, mindenki epekedve várta már a folytatást, hogy kiderüljön, mi lett a titokzatos levélíróval. :)
Szóval miután elküldtem neki az első üzit a dátummal, visszaírt, és elkezdtünk sms-ezni, ami részemről úgy nézett ki, hogy fél óránként kirohantam a kisbolthoz, ácsorogtam ott 10 percet, aztán visszarohantam a lakásba... Ugyanis, mint tudjuk, a házban a mobiltelefonok használhatatlanok, mert nincs térerő, a bolt előtt viszont van (nem sok). Ezért ha írni akarok, vagy meg akarom kapni a választ, akkor ki kell mennem oda. Kb az ötödik ilyen "kirohanásom" után kezdtem elég hülyén érezni magam, ezért javasoltam Robinnak, hogy inkább email-ben folytassuk az ismerkedést, mert azt a házban is meg tudom nézni, és még pénzbe se kerül.
A korát nagyjából jól tippeltem, 32 éves, de nem indiai, soha nem is járt Indiában. Bangladesből jött Angliába.
Kérdeztem tőle, hogy miért pont engem szúrt ki a kb 10 ezer emberből, akik naponta megfordulnak a Victorián, azt mondta, nem tudja, csak érezte, hogy valahogy fel kell vennie velem a kapcsolatot. :)
Teljesen le volt nyűgözve attól, hogy engem mennyire érdekel India, azt mondta, még sosem találkozott ilyen emberrel... (Mintha ezt már hallottam volna Franciscotól.. :))
Nagyon szimpatikus srác egyébként, a korkülönbség fel sem tűnik, pedig egy kicsit tartottam tőle az elején. Még mindig az ismerkedési fázisban vagyunk, nem akarok jósolgatni, úgyhogy egyelőre hagyjuk is ennyiben a dolgot.. :)
A koncert utáni hétvégén elmentünk Franciscoval Folkestoneba teniszütőket venni, most, hogy végre megjött a jóidő - ami kb azt jelenti, hogy nem esik, néha még a nap is kisüt, és a hőmérséklet nem megy 10 fok alá.. Vettünk labdákat is, és lementünk megnézni a tengerpartot, ami kb ötször gyorsabban meg lett volna, ha a sziklák tetején kapásból a másik irányba indulunk a lejáratot keresni, és akkor talán nem is fagytunk volna össze a minket burkoló ruhadarabokkal.
Vasárnap aztán felavattunk az új ütőinket meg labdákat, szerencsére sütött a nap, aminek köszönhetően jól le is égtem, mivel csak teniszszoknya meg ujjatlan volt rajtam.
Mikor még csak beszélgettünk arról, hogy majd együtt fogunk teniszezni, nagyon magabiztos voltam, mert Fran azt mondta, hogy ő nem tud jól... Aha. Az első meccset simán nyerte 6:4, 6:1, 6:1-re.
A második még nagyobb alázás volt, 6:0, 6:2, 6:1, a harmadikat már el se merem mondani...
Keztem úgy érezni magam, mintha Szávai Ágnes játszana Rafael Nadal ellen: néha sikerül 5 ütést meghaladó labdameneteket játszani, néha vannak nagyon szép pontok az én oldalamról is, de az ő gyilkos, 300 km/órás szervái, meg az én kettős hibáim együtt nem alkotnak szerencsés kombinációt, és csak egy csöppet nyilvánvaló, hogy ki fog nyerni. Nadal ellen egy Szávainak, valljuk be, esélye sincs... :)
Nagyon jó egyébként néha kimozdulni, és mozogni valamit, nem érdekel, ha vesztek, az a másfél óra rohangálás a szabadban nagyon nagy segítség, levezeti a feszültségem, sokkal fittebbnek és egészségesebbnek érzem magam, és az általános hangulatom is lényegesen javult, bár ez részben a nem-spórolásnak is köszönhető.. :)
Most viszont már másfél hete nem játszottunk, ugyanis az utolsó alkalommal, ahogy próbáltam a pályán hátrafele lépni, hogy elérjem a labdát, hatalmasat estem hanyatt, a fejem úgy pattant vissza a pályáról, mint egy gumilabda, az volt a mázlim, hogy copfban volt a hajam, és az lényegesen tompította az ütést.. Utána egész nap fájt a fejem, el is küldtek 6 órakor aludni, de Greta mondta, hogy ha rosszul vagyok, azonnal szóljak, és megyünk a kórházba. Szerencsére erre nem került sor, másnap szombat volt, vagyis nem kellett dolgoznom, tudtam pihenni, ami nem is volt baj, mert olyan izomláz volt a nyakamban az ütés miatt, hogy meg se bírtam mozdítani a fejem egész nap, de legalább a fejfájás elmúlt. A könyökömet úgy beütöttem, hogy miután a szivárvány minden színében pompázott már, mostanra múlt el teljesen a nyoma. Azon gondolkoztam, hogy melyik a jobb, a salak pálya, vagy ez a kemény borítású. Ezen lényegesen gyorsabb a játék, mint a salakon, amit eddig megszoktam, de ha esésről van szó, a salak horzsol, ami először jobban fáj, de talán hamarabb elmúlik, ez viszont nagyot üt, és utána még hetekig kínoz..
Sebaj, ez is megvolt, végül is nem igazi sportoló az, aki egyszer sem sérül meg... :)
Mára terveztünk, azóta először, hogy játszunk egy kicsit, még nem tudom, mi lesz belőle.
Van egy szomorú hírem. Hus, a kutya meghalt. Írtam az előző bejegyzésben, hogy már nagyon rozoga, iszonyatosan szenvedett a lábával, a gyógyszerektől meg bekábult, mint egy drogos, folyton sírt, föl se tudott kelni a padlóról, pepisilt a lakásba, meg ilyenek, úgy volt, hogy megműtik azután, hogy Gretáék visszajönnek Velencéből. Kérdeztem tőle, hogy mi van, ha a kutya meghal, amikor ők nincsenek itt, mit csináljunk vele. Azt mondta, erről szó sincs, Hus nem haldoklik, csak fájdalmai vannak, nem lesz semmi gond... Hát lett.
Múlthét kedd délután már képtelen voltam neki beadni a gyógyszereket, nem volta hajlandó megenni. Próbáltam sonkával, aztán másmilyen sonkával, hátha azt a fajtát már megjegyezte, hogy mindig gyógyszer van benne. Semmi. Gyanítottam, hogy valami nincs rendben, de biztos csak akkor lettem, amikor bevetettem az adu ászt, a tonhalat, de azt se volt hajlandó megenni, még gyógyszer nélkül se. Akkor már tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Folyamatosan sírt, de nem tudtam, mit csináljak vele. Kerem Németországban, Greta dolgozik, egyedül vagyok a gyerekekkel, tehetetlennek éreztem magam, és kétségbe voltam esve.
Greta este 7 körül ért haza, rögtön elmondtam neki, hogy mi a helyzet, ő gyorsan beadta Husnak a gyógyszereket, aztán még a szomszéd is átjött megnézni, hogy mi a helyzet, vagy tud-e segíteni. Este 11-kor Greta felkeltett, hoyg segítsek neki kivinni Hust az utcára pisilni, mert ő egyedül meg se bírja mozdítani, Hus meg nem bír lábra állni. Félig vonszolva, félig cipelve valahogy sikerült kivinnünk, de persze nem pisilt. Utána mág a szobámból egyszer kétszer hallottam őt sírni, Greta vele aludt a földszinten a kempingágyon, de reggelre már nem élt. :( Hogy őszinte legyek, akkor már napok óta azért imádkoztam, hogy legyen vége, mert nem bírtam nézni, hogy mennyire szenved és én nem tehetek semmit. Reggel, suli előtt a gyerekek is odakuporodtak köré, Kerem mondta a muszlim imát Skype-on, a kicsik és Greta pedig ismételték. Tarik utána még vagy 4 napig sírt, kb mostanra nyugodott meg.
.JPG)
Nyugodj békében, Hus!
Na de hogy ne ilyen szomorúan zárjam a bejegyzést, van egy jó hírem is. Képzeljétek, a konyhában a lefolyó meg lett csinálva, így a mosogató gép is működik, ami pedig azt jelenti, hogy mostantól ismét minden lekiismeret furdalás nélkül használhatnak naponta nyolcvanezer bögrét! (Bár lekiismeret furdalásuk eddig se volt...) :-D
Szóval miután elküldtem neki az első üzit a dátummal, visszaírt, és elkezdtünk sms-ezni, ami részemről úgy nézett ki, hogy fél óránként kirohantam a kisbolthoz, ácsorogtam ott 10 percet, aztán visszarohantam a lakásba... Ugyanis, mint tudjuk, a házban a mobiltelefonok használhatatlanok, mert nincs térerő, a bolt előtt viszont van (nem sok). Ezért ha írni akarok, vagy meg akarom kapni a választ, akkor ki kell mennem oda. Kb az ötödik ilyen "kirohanásom" után kezdtem elég hülyén érezni magam, ezért javasoltam Robinnak, hogy inkább email-ben folytassuk az ismerkedést, mert azt a házban is meg tudom nézni, és még pénzbe se kerül.
A korát nagyjából jól tippeltem, 32 éves, de nem indiai, soha nem is járt Indiában. Bangladesből jött Angliába.
Kérdeztem tőle, hogy miért pont engem szúrt ki a kb 10 ezer emberből, akik naponta megfordulnak a Victorián, azt mondta, nem tudja, csak érezte, hogy valahogy fel kell vennie velem a kapcsolatot. :)
Teljesen le volt nyűgözve attól, hogy engem mennyire érdekel India, azt mondta, még sosem találkozott ilyen emberrel... (Mintha ezt már hallottam volna Franciscotól.. :))
Nagyon szimpatikus srác egyébként, a korkülönbség fel sem tűnik, pedig egy kicsit tartottam tőle az elején. Még mindig az ismerkedési fázisban vagyunk, nem akarok jósolgatni, úgyhogy egyelőre hagyjuk is ennyiben a dolgot.. :)
A koncert utáni hétvégén elmentünk Franciscoval Folkestoneba teniszütőket venni, most, hogy végre megjött a jóidő - ami kb azt jelenti, hogy nem esik, néha még a nap is kisüt, és a hőmérséklet nem megy 10 fok alá.. Vettünk labdákat is, és lementünk megnézni a tengerpartot, ami kb ötször gyorsabban meg lett volna, ha a sziklák tetején kapásból a másik irányba indulunk a lejáratot keresni, és akkor talán nem is fagytunk volna össze a minket burkoló ruhadarabokkal.
Vasárnap aztán felavattunk az új ütőinket meg labdákat, szerencsére sütött a nap, aminek köszönhetően jól le is égtem, mivel csak teniszszoknya meg ujjatlan volt rajtam.
Mikor még csak beszélgettünk arról, hogy majd együtt fogunk teniszezni, nagyon magabiztos voltam, mert Fran azt mondta, hogy ő nem tud jól... Aha. Az első meccset simán nyerte 6:4, 6:1, 6:1-re.
A második még nagyobb alázás volt, 6:0, 6:2, 6:1, a harmadikat már el se merem mondani...
Keztem úgy érezni magam, mintha Szávai Ágnes játszana Rafael Nadal ellen: néha sikerül 5 ütést meghaladó labdameneteket játszani, néha vannak nagyon szép pontok az én oldalamról is, de az ő gyilkos, 300 km/órás szervái, meg az én kettős hibáim együtt nem alkotnak szerencsés kombinációt, és csak egy csöppet nyilvánvaló, hogy ki fog nyerni. Nadal ellen egy Szávainak, valljuk be, esélye sincs... :)
Nagyon jó egyébként néha kimozdulni, és mozogni valamit, nem érdekel, ha vesztek, az a másfél óra rohangálás a szabadban nagyon nagy segítség, levezeti a feszültségem, sokkal fittebbnek és egészségesebbnek érzem magam, és az általános hangulatom is lényegesen javult, bár ez részben a nem-spórolásnak is köszönhető.. :)
Most viszont már másfél hete nem játszottunk, ugyanis az utolsó alkalommal, ahogy próbáltam a pályán hátrafele lépni, hogy elérjem a labdát, hatalmasat estem hanyatt, a fejem úgy pattant vissza a pályáról, mint egy gumilabda, az volt a mázlim, hogy copfban volt a hajam, és az lényegesen tompította az ütést.. Utána egész nap fájt a fejem, el is küldtek 6 órakor aludni, de Greta mondta, hogy ha rosszul vagyok, azonnal szóljak, és megyünk a kórházba. Szerencsére erre nem került sor, másnap szombat volt, vagyis nem kellett dolgoznom, tudtam pihenni, ami nem is volt baj, mert olyan izomláz volt a nyakamban az ütés miatt, hogy meg se bírtam mozdítani a fejem egész nap, de legalább a fejfájás elmúlt. A könyökömet úgy beütöttem, hogy miután a szivárvány minden színében pompázott már, mostanra múlt el teljesen a nyoma. Azon gondolkoztam, hogy melyik a jobb, a salak pálya, vagy ez a kemény borítású. Ezen lényegesen gyorsabb a játék, mint a salakon, amit eddig megszoktam, de ha esésről van szó, a salak horzsol, ami először jobban fáj, de talán hamarabb elmúlik, ez viszont nagyot üt, és utána még hetekig kínoz..
Sebaj, ez is megvolt, végül is nem igazi sportoló az, aki egyszer sem sérül meg... :)
Mára terveztünk, azóta először, hogy játszunk egy kicsit, még nem tudom, mi lesz belőle.
Van egy szomorú hírem. Hus, a kutya meghalt. Írtam az előző bejegyzésben, hogy már nagyon rozoga, iszonyatosan szenvedett a lábával, a gyógyszerektől meg bekábult, mint egy drogos, folyton sírt, föl se tudott kelni a padlóról, pepisilt a lakásba, meg ilyenek, úgy volt, hogy megműtik azután, hogy Gretáék visszajönnek Velencéből. Kérdeztem tőle, hogy mi van, ha a kutya meghal, amikor ők nincsenek itt, mit csináljunk vele. Azt mondta, erről szó sincs, Hus nem haldoklik, csak fájdalmai vannak, nem lesz semmi gond... Hát lett.
Múlthét kedd délután már képtelen voltam neki beadni a gyógyszereket, nem volta hajlandó megenni. Próbáltam sonkával, aztán másmilyen sonkával, hátha azt a fajtát már megjegyezte, hogy mindig gyógyszer van benne. Semmi. Gyanítottam, hogy valami nincs rendben, de biztos csak akkor lettem, amikor bevetettem az adu ászt, a tonhalat, de azt se volt hajlandó megenni, még gyógyszer nélkül se. Akkor már tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Folyamatosan sírt, de nem tudtam, mit csináljak vele. Kerem Németországban, Greta dolgozik, egyedül vagyok a gyerekekkel, tehetetlennek éreztem magam, és kétségbe voltam esve.
Greta este 7 körül ért haza, rögtön elmondtam neki, hogy mi a helyzet, ő gyorsan beadta Husnak a gyógyszereket, aztán még a szomszéd is átjött megnézni, hogy mi a helyzet, vagy tud-e segíteni. Este 11-kor Greta felkeltett, hoyg segítsek neki kivinni Hust az utcára pisilni, mert ő egyedül meg se bírja mozdítani, Hus meg nem bír lábra állni. Félig vonszolva, félig cipelve valahogy sikerült kivinnünk, de persze nem pisilt. Utána mág a szobámból egyszer kétszer hallottam őt sírni, Greta vele aludt a földszinten a kempingágyon, de reggelre már nem élt. :( Hogy őszinte legyek, akkor már napok óta azért imádkoztam, hogy legyen vége, mert nem bírtam nézni, hogy mennyire szenved és én nem tehetek semmit. Reggel, suli előtt a gyerekek is odakuporodtak köré, Kerem mondta a muszlim imát Skype-on, a kicsik és Greta pedig ismételték. Tarik utána még vagy 4 napig sírt, kb mostanra nyugodott meg.
.JPG)
Na de hogy ne ilyen szomorúan zárjam a bejegyzést, van egy jó hírem is. Képzeljétek, a konyhában a lefolyó meg lett csinálva, így a mosogató gép is működik, ami pedig azt jelenti, hogy mostantól ismét minden lekiismeret furdalás nélkül használhatnak naponta nyolcvanezer bögrét! (Bár lekiismeret furdalásuk eddig se volt...) :-D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése