Folytatás - közkívánatra :)

Hát először is bocsi, hogy ilyen sokáig nem írtam, de időm se nagyon volt, meg kedvem se. Most igyekszem mindent bepótolni, és képeket is kaptok. :)

Utazás, ünnepek, visszatérés...

Szóval ott hagytam abba, hogy minden kész volt az induláshoz. Este korán lefeküdtem, de a kicsik felkeltettek este, amikor megérkeztek, mert oda akarták adni a karácsonyi ajándékokat, amiket nekem vettek. Mit mondjak, meghatódtam, nem számítottam ajándékra, főleg nem ennyire. Gretától és Keremtől egy fehér és ezüst fülbevalót kaptam, Larától egy Londonos kis lakk szütyőt, Tariktól egy órási tábla csokoládét, ami egy egész kilogrammot nyomott csomagolás nélkül. :)

A bőröndbe be se mertem rakni, nehogy túlsúlyt csináljon, a kézipoggyászban kellett cipelnem. :) Másnap reggel Kerem kinyomtatta a jegyeimet, és amíg arra vártunk, hogy el kelljen indulni, láttam, hogy a gépén a blogomat olvasgatja (lefordíttatta a Google fordítóval)...ajjaj, szarban vagyok! Eszembe se jutott, hogy ez lehetséges, és hát, valljuk be őszintén, néha eléggé eleresztettem magam az írásaimban, nem mindig csak szépet-jót írtam róluk. Tartottam tőle, hogy ha végig olvassa, akkor lesz egy meglehetősen kellemetlen beszélgetésünk, ha visszajöttem. De aznap nem szólt semmit, amikor eljött az idő elvitt Canterburybe a buszpályaudvarra.
Londonig egy fiatal srác ült mellettem a buszon, akinek olyan szájszaga volt, mint amikor a kutyának hasmenése van... Blöeeeeee. :-S Alig vártam, hogy leszállhassak. Ráadásul az utazás végére olyannyira elkényelmesedett, hogy a vállamra hajtott fejjel aludt, a lába az enyémhez simulva, ha pedig kíváncsi volt, mennyi az idő, csak felhúzta a pulcsim ujját és megnézte az órámat... Nem szóltam semmit, már nem volt sok hátra Londonig. Ott átszálltam a reptéri buszra, és három órával indulás előtt már ott is voltam - ezt tanácsolták a távolsági buszos honlapon, ha valaki a reptérre utazott, mert ugye bármikor előfordulhat, hogy késünk. Szerencsére a kapuk nyitva voltak már, így legalább lepasszolhattam a bőröndöm, és bemehettem a terminálra nézelődni. Persze rögtön elköltöttem majdnem egy heti fizetésemet ajándékokra, amit később csak azért bántam meg, mert ugye a RyanAir járataira egy, azaz egy darab táskát lehet felvinni kézipoggyászként, még a kabát sem lehet a kezedben, és hát a bevásárlás után ugyan sikeresen beletömtem mindent a tatyómba, de félő volt, hogy egy hevesebb mozdulattól felrobban az egész, és szétszóródik belőle minden. :-D Szerencsére ez nem történt meg.
Az egész család kijött elém Ferihegyre, nagyon örültem nekik, iszonyatosan hiányoztak. :) Otthonról azért felhívtam Gretáékat, csak, hogy tudják, hogy épségben megérkeztem.
A januári visszaúton nem történt semmi érdekes, csak annyi, hogy rájöttem, hogy a londoni buszpályaudvaron zseniálisan finom csirke samosát lehet kapni, ami indiai kaja, és már én is el tudom készíteni, meg is fogadtam, hogy ebből rendszert fogok csinálni, amikor csak arra járok. Ha Victoria Coach Station, akkor csirke samosa. :)
Amikor megérkeztem a faluba, persze, szombat lévén, csak a kutya volt itthon, de nem is bántam, kipakoltam, és le is feküdtem aludni, bár még csak délután volt, elfáradtam az utazástól. Másnap hajnali 10-kor Tarik azzal keltett, hogy bejött a szobámba, megölelt, és közölte, hogy hiányoztam. :))))
Aznap, ahogy jobban körülnéztem a házban, az a sanda gyanúm támadt, hogy ezek a világon semmi házimunkát nem csináltak itt két hétig, és szerintem nem is tévedtem sokat. Az első hetem arról szólt, hogy visszahozzam a lakás állapotát az elfogadható szintre. De valahogy ezen már meg sem lepődtem... Ja, és egyébként a vizsgálatok kimutatták, hogy Tariknak az ég világon semmi baja nincs... (Most mondjam azt, hogy én megmondtam???)

Pi élete

Az első héten a hétfő még szünnap volt a gyerekeknek, Greta kitalálta, hogy este elvisz minket moziba, megnézzük a Pi életét. Persze 20 perc késéssel indultunk, és még ki sem értünk a faluból, amikor megfordultunk, mert úgy döntöttünk, hogy inkább holnap megyünk, nem akarjuk lekésni a film elejét. Másnap este sikerült viszonylag időben elindulni, de Greta valahogy rosszul számolta ki az utazási időt, így mégiscsak sikerült lekésnünk az első 15 percet. Megfogadtam, hogy valamelyik hétvégén elmegyek egyedül, és megnézem mégegyszer a filmet, késés nélkül, de nem jutottam el odáig, hogy meg is valósítsam a tervet, így a nagyon okos tévé nagyon okos programja mellett döntöttem, és szombaton, amikor nem voltak itthon, megnéztem a film elejét, amiről lemaradtunk.

Tariknak januárban volt a 8. szülinapja, pizsamapartit szeretett volna, amitől rögtön azon kezdtem el gondolkozni, hogy hova mehetnék aludni aznap estére, mert hogy itthon nem maradok, az biztos. Szerencsére Greta nem engedte, és teljesen egyetértettem vele, Tarik még együtt játszani sem tud normálisan a barátaival, nem hogy együtt aludni. Szóval a parti elmaradt, de azért a szülinapja estéjén elmentünk Pizza Hutba vacsizni, aztán otthon felvágtuk a tortát, amit neki csináltunk Larával - én sütöttem, ő díszítette -, meg a másikat, amit Kerem vett, csak a biztonság kedvéért, aztán jöhetett a kb 10 db ajándék kibontása, ezt most nem kommentálnám, mindenki jobban jár, ha nem kezdek bele...

Multikultúrális hét

Februárra a suli egyik tanára multikultúrális hetet szervezett a gyerekeknek, hogy megismerkedhessenek más kultúrákkal, különböző tevékenységeken keresztül. Már karácsony előtt küldtek a szülőknek levelet, hogy aki tudna segíteni bármiben, azt nagyon megköszönnék. A felvetett lehetőségek közt volt a nyelvtanítás, vallási előadás, étel kóstoltatás, művészeti vagy zenei foglalkozás, és bármi más, amit a segítő kitatál, mindenre nyitottak voltak. Na nekem se kellett több, végülis jó bulinak hangzott, meg hát miért ne, anyuval kitaláltuk, hogy én mit csinálhatnék, hogyan mutathatnám be egy kicsit Magyarországot.
Sok tanakodás meg variálás után összeállt a 40-45 perces foglalkozás menete. Először egy gyors kvíz Magyarországról, mindössze öt kérdés - kontinens, zászlószín, nyelv, főváros, és a Rubik kocka feltalálója -, aztán egy kb 5 perces kiselőadás Magyarország népművészetéről és Kalocsáról. A kreatívkodós részben egy előre megrajzolt kalocsai mintás póló kisorsolása, amit a nyertesnek kellett kiszínezni textilfilccel, és minden gyereknek egy-egy kalocsai mintás könyvjelző, szintén kiszínezésre, amit utána a tanár mindenkinek laminált, így valódi könyvjelzőként tudják használni, nem rongálódik. A foglalkozás végén pedig mindenki kapott egy kis magyar fogpiszkáló-zászlót emlékbe - ha a póló meg a könyvjelző még nem lett volna elég... :-D

Három nap alatt mind az öt osztályt végigjártam, bár az első napon, a legkisebbeknél kicsit pánikba estem, láttam én a beosztáson, hogy 4-5-6 évesek, de valahogy nem jutott el az agyamig, hogy az mennyire pici emberkéket jelent. :) Persze náluk kvízről szó sem lehetett, próbáltam kérdezgetni őket Magyarországról, de azt se tudták, hogy mit jelent az, hogy másik ország. A kreatív részt élvezték, nagyon szép könyvjelzők születtek, de nem értették, hogy miért csak egyiküknek jár póló, újra meg újra rákérdeztek, hogy a többi pólót véletlenül otthon felejtettem-e, és hogy ugye legközelebb majd jut mindenkinek. A szívem szakadt meg, olyan édesek voltak, és úgy sajnáltam őket. Ha most újracsinálhatnám az egészet, náluk nem sorsolnék pólót, és kvíz meg kiselőadás helyett inkább elmesélnék egy Mátyás király mesét pl.. A többi osztályban nem volt ilyen gond, bár a 11 évesektől kicsit tartottam, Lara azt mondta, nagyon gonoszak tudnak lenni, de szerencsére mindenki élvezte a kvízt is, meg a színezést is.
Kedden délelőtt minden osztálynak ételkóstolás volt a program, amire én vállaltam, hogy sütök pogácsát, és segítek szervírozni is. Ez azt jelentette, hogy hétfőn este kb hattól kilencig a konyhában voltam, és gyúrtam, nyújtottam, szaggattam (persze nem pogácsa szaggatóval, mert olyan itt nincs, hanem egy kis fém tojástartó pohárkával), kentem, raktam a sajtot és sütöttem, sikeresen el is készült 140 darab pogácsa, csak hogy biztosan elég legyen a 122 gyereknek másnap. Nyomtattam hozzá receptet, hogy akinek ízlik, vihetett haza anyunak, és csináltathatott magának otthon is pogit. A három félig magyar gyerek a suliban magyarul mondta, hogy pogácsa, amikor elvették a tálból, a többieknek meg kellett magyarázni angolul, hogy mi az. A legtöbb gyereknek ízlett egyébként, a tanárok és más segítők egyenesen imádták, mindegyikük vett receptet, de azért természetesen az édes sütiknek nagyobb sikere volt. :)

Mindent összevetve sokkal jobban sikerült az egész project, mint ahogy vártam, én is nagyon élveztem, meg a gyerekek is, és azt hiszem, ez a lényeg. Büszke vagyok anyura, és köszönöm neki, hogy segített az ötletelésben és a megvalósításban (pl. pólófestés, könyvjelzők rajzolása, meg a sok csomag, amit utánam küldött), de még büszkébb vagyok magamra, mert ugyan halál ideges voltam az elején, és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer bevállalok egy ilyet külföldön, de megcsináltam, és olyan sikere volt, hogy azóta is vissza-visszahallom a gyerekektől a suliban. :)
Csütörtöktől pedig koncentrálhattam a házimunka-elmaradásomra. És, bár mielőtt elkezdődött a hét, csak túl akartam végre lenni az egészen, amikor vége lett, úgy éreztem, hogy elveszítettem valamit, mintha minden üres lenne. Ez az állás nagyjából csak a napi robotolásról szól, de a multikultúrális héttel végre elememben érezhettem magam, végre várhattam, és készülhettem valamire, amit aztán sikeresen meg is valósítottam, végre használnom kellett az agyamat, meg a kreativitásomat, meg a bátorságomat, hogy kiálljak az osztályok elé, és végig csináljam, és aztán hirtelen mindennek vége lett, és nekem megint vissza kellett térnem abba a sivár üzemmódba, amikor a legnagyobb fejtörést az okozza, hogy mit főzzek aznap. Bevallom, kicsit összezuhantam, csütörtök este sírva aludtam el. :-(

Wildwood

A suliszünetben egész héten nem történt semmi érdekes, csak annyi, hogy elmentünk Annával meg az anyukájával vadasparkba. Lara és Anna egy-másfél éve találtak egy kisrókát, és elvitték a vadasparkba, és most meg szerették volna nézni, de már nem volt ott, kitelepítették a vadonba egy védett részre, hogy tanuljon meg gondoskodni magáról, és találtak neki párt is. Engem az állatok annyira nem kötöttek le, de legalább jót beszélgettem Anna anyukájával Susan-nel. Persze Tarik, Lara és Anna is arra vártak leginkább, hogy miután végigártuk az állatokat, mehessenek a játszóttére. :) De legalább jó levegőn voltak, máskor ki se akarnak mozdulni, ha nem muszáj.

A következő hét - nem hivatalosan, de - megint szünet volt a gyerekeknek, mert mindkettő beteg volt, Larának napközben semmi baja nem volt, de minden éjjel hányt, ami igazából megint csak olyan dolog volt, mint Tarik karfájása. Annyi volt Lara baja, hogy köhögött, de akkora drámát csinált belőle, hogy a sima hurutos köhögésből öklendezés lett, aztán meg hányás, pedig egyikre se lett volna szükség. De, mint már láthattuk, mindketten nagy drámadívák, naaaaaaaaagyon betegek tudnak lenni, ha nem akarnak suliba menni. Megmondom őszintén, rohadt idegesítő ez a színjáték.

Szülinap lakókocsiban

Lara tizedik szülinapjára Gretáék lefoglaltak két lakókocsit a hétvégére egy lakókocsi-parkban. Az egyikben aludt Lara, két barátnője, Anna és Catherine, Greta, a nagyi meg én, a másikban Tarik, Greta nővére, Rachel, a barátja, Paul, meg Rachel két fia, Ben és Loui. A péntek esti indulás nem volt zökkenőmentes, Greta alapból este 7-kor ért haza, én addigra megcsináltattam a kicsikkel az összes leckéjüket, megfürdettem őket, meg összepakoltuk együtt a ruhákat, amiket vinni kellett, de persze még hátra volt a fél ház bepakolása a kocsiba. Kerem nem volt itthon, Greta kocsijában meg csak 5 ülés van, így nekem itthon kellett maradnom éjszakára, nem fértem be a három lány, Tarik meg Greta mellé. De nem is bántam, ahogy elmesélték nem volt egyszerű odatalálni sem, meg elhelyezkedni sem. Szombaton, mikor Kerem hazajött, mi is elindultunk, de utánuk kellett vinnünk a másik fél házat is, mert a lakókocsiban nem volt se ágynemű, se fűtés. Ezek után még kevésbé bántam, hogy az első éjszakát kihagytam. Délután elmentünk a lányokkal az uszodába, este pedig diszkóba, ahol tizenegyünk közül csak Tarik és Ben táncoltak, ők is csak addig, amíg Ben el nem esett és el nem kezdett vérezni a szája.
Estére sikerült bekapcsolni a fűtést, bár nem értettem, hogy akkor miért csak a paplan alatt nem fázom. De nem szóltam semmit, én csak vendég voltam ott, örültem, hogy egyáltalán elhívtak magukkal. Vasárnap a gyerekek elmentek Keremmel (aki egyébként estére mindig hazajött aludni a kutya miatt) meg Paullal úszni, mi meg Gretával előkészítettük a szülinapi party-asztalt, a tortával, amit én sütöttem Larának, meg egy másikkal, csak a biztonság kedvéért..

Miután mindenki teleette magát édességgel, elindulhattunk haza.
Aznap Anyák napja volt itt Angliában, ezért kora délután hazajöttünk, hogy Lara barátnői is tudjanak az anyukájukkal lenni. Este Lara és Tarik bejöttek a szobámba Gretával, én is kaptam ajándékot Anyák napjára. Mit mondjak? Meghatódtam... :) Ilyenkor mindig megbánom, hogy néha rosszat gondolok róluk, és legszívesebben itthagynék mindent a fenébe, mert egyébként meg imádom őket, minden nehézség ellenére.
De ez a nagy imádat megint csak másnap reggelig tartott, amíg meg nem láttam a hétvégén felhalmozott szennyes mennyiségét. Nem fogjátok elhinni, de nem hazudok, megszámoltam, nyolc, azaz nyolc mosógépnyi szennyesruha, plusz két mosógépnyi ágynemű, mindössze egy hétvége alatt.... Döbbenet. Nem tudok mit mondani. Mérget vennék rá, hogy ezzel megdőlt minden idők rekordja. Hétvégére sikerült csak utolérnem magam a vasalnivalóval.

Hószünet

Múlthét kedden megint bezárt a suli egy napra a havazás miatt, de mi kihasználtuk az alkalmat, és kimentünk a parkba játszani Isac-kel meg Franciscoval. A gyerekek találtak valami bokrot, ahol bunkert építettek, miután a hóangyalkázást megunták, de mi Frannal meg sem álltunk, két órán keresztül kergettük meg csépeltük egymást, etettük a másikat hóval, földharcot vívtunk, és alsóneműig eláztunk mindketten, mire hazakeveredtünk. Iszonyatosan élveztem!! :-D Végre kiélhettem valakin az összes agresszivitást, ami felgyülemlett bennem, de amit ugye le kell nyelnem itthon, és hiányzott a mozgás is. Arra is rájöttem, hogy vége a télnek, és én egyszer sem élveztem a havat, de legalább az utolsó alkalmat kihasználtam. Másnap minden porcikám fájt, de büszke voltam magamra, mert Fran többször feküdt a hóban a súlyom alatt, úgy, hogy meg se tudott mozdulni, mint én alatta, pedig nem madárcsontú ő sem. Azt mondta, hogy nagyon erős combjaim vannak, ha azokkal szorítottam őt, esélye nem volt.. :)

Szombati meló

Kerem megint elutazott, de most csak vasárnap jött haza, így szombaton dolgoznom kellett. Lara pénteken Annáéknál aludt, szombaton együtt mentek az osztálytársuk szülinapjára, így egyedül voltam Tarikkal. Reggel elvittem őt karatéra, aztán megnéztünk egy filmet a moziban, és a terv szerint még beültünk volna kajálni a Mekibe, de azt mondta, inkább hazamenne. Folkestoneban a buszmegállóhoz menet láttunk baglyokat, amiket meg lehetett simogatni, az egyik pont olyan volt, mint Harry Potter Hedwigje. :)

Egyébként meg Tariktól egész nap azt hallgattam, hogy mindenhova túl korán értünk oda - ami mellesleg nálam "időben"t jelent -, nyilván az anyjával azt szokta meg, hogy mindenhonnan késnek, vagy épphogy csak beesnek kezdésre, így nyilván furcsa volt neki, hogy a karatéra is meg a moziba is kb negyed órával kezdés előtt értünk oda, de szerintem ez a normális, főleg, ha nem kocsival mész, és a busz menetrendjéhez kell alkalmazkodni.
Este, miután végeztem a melóval, Frannal beültünk a pubba egy kicsit beszélgetni, kb 5 hónap után végre először normálisan. ( - Ha nem számítom azt az esetet, amikor egyik szombat este elmentem vele Canterburybe, ahol egész este azt hallgattam, ahogy az ottani haverjával spanyolul beszélgetnek, majd a diszkó sarkában állva figyeltem, ahogy a csajok ostromolják őket, és végül majdnem lekéstük az utolsó buszt vissza Elhambe... Totál katasztrófa, és pénz pocsékolás volt. - ) Kb. két órát beszélgettünk, ő egy pohár sör, én meg egy pohár boroskóla mellett, aztán ment haza, hogy beszéljen a barátnőjével skype-on.

Jah, egyébként a konyhában a lefolyó megint nem működik, hetekig a vécé csapjánál mosogattam, aztán kijöttek a szereről, de semmit nem tudtak vele kezdeni, aztán Kerem önállósította magát, és vett egy hatalmas pumpát, és egy napon keresztül próbálta kidugítani a lefolyót, ami végül nagyjából sikerült, most annyi van, hogy egy kis lavórban kell mosogatni, és a mosogatóban csak leöblíteni lehet az edényeket. A mosogatógépet már vagy két hónapja nem lehet használni, szóval nagyon vicces az egész, főleg az ő főzési- és tányér-bögrehasználati szokásaikkal... Alig várom, hogy jövőhéten végre megint mehessek haza egy kicsit.